Háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, aki hisz abban, hogy ha az ember munkát rak valamibe, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye. Interjú Szécsi Zoltánnal régi és új időkről, uszodákról és tehenekről, na meg arról, hogyan lett az újlipótvárosi fiúból előbb olimpiai aranyérmes kapus, majd aranykalászos vidéki gazda.
A kétezres évek elején még csak lelkes nézője voltam a vízilabdának; amikor a férfiválogatott Kemény Dénes irányításával 1976 után újra aranyat nyert a sydney-i olimpián, majd Athénban és Pekingben is, együtt őrjöngtem a fél országgal otthon, esetleg egy kocsmában a tévé előtt. Nem sejtettem, honnan is sejthettem volna, hogy nem is olyan sokára személyesen is közöm lesz ehhez a magyar szívekben olyan különleges helyet elfoglaló sportághoz, és évi legalább húsz hétvégét töltök majd mindenféle uszodai lelátókon egy állandóan vizes hajú kislányért és a csapatért izgulva. Hogy az azóta már nem is olyan kicsi Zsófi lányom kilencévesen hogy találta ki magának éppen a vízilabdát, rejtély. Az már kevésbé, miért akart annyira a kapuba állni. A két ok közül az egyik az volt, hogy így kevesebbet kellett úsznia. A másik Szécsi Zoltán. Nem is választhatott volna jobb példaképet a gyerek, jutott eszembe, amikor egy csodálatosan napsütéses novemberi napon az egri Bitskey-uszodától a kömlői családi birtok felé tartottunk a hihetetlenül jókedvű és töretlenül optimista Szecskával.
Azt mondta, találkozzunk reggel az uszodában. Ez egy kivételes alkalom, vagy amúgy is mindig itt kezdi a napot?
Is-is. Heti kétszer lejárok hajnalban úszni, hogy formában tartsam magam. Most viszont diákolimpia is volt, ahol én adtam át az érmeket.
Vízilabdásoknak?
Nem, úszóknak.
Ha jól hallottam, egy bizonyos Szécsi Zénó is kapott oklevelet. A névazonosság véletlen?
Nem. Ő a kisfiam, negyedik lett a korosztályában.
Hogyhogy nem pólózik ő is, mint az édesapja?
Természetesen azt is csinálja. Mellette úszik, ahogy nálunk, az Egri Vízilabda Klubban minden kisebb gyerek. Ez egy nagy újításunk, hogy a kezdő korosztályokat nagyjából tizennégy éves korig úszóversenyeken is elindítjuk. A legfiatalabbaknál, akik még a bébibajnokságban sem játszhatnak, ez különösen fontos, mert így jobban fent tudjuk tartani a motivációt – egész egyszerűen azért próbálnak nagyon jól úszni, ami mindennek az alapja, azért tűrik az ezzel járó monotonitást, hogy aztán vízilabdázhassanak. Zénó egyébként már most, kilencévesen is elég ügyesnek látszik a medencében. Sőt, minden labdajátékban; tavaly focizott, és egy ideje párhuzamosan kosárlabdázik is. Az anyukája szeretné, ha utóbbit választaná.
És ön?
Majd elválik. De ha lehet, azért csak maradjon a vízben.
Mondjuk ön sem rögtön a kapuban kezdte.
Nem, de az uszoda már korán része volt az életemnek. Két-három éves lehettem, amikor apukámék levittek a Hajósba Sárosi Laci bácsihoz. Azért pont oda, mert egyrészt közel laktunk, Újlipótvárosban, másrészt mert a mai napig ott van a legalacsonyabb, hatvancentis tanmedence az egész országban.
Ez miért fontos?
Mindig kérdezik, hány éves korban kell elkezdeni úszni tanulni. Erre az a válaszom, hogy az adott medence mélységétől is függ. Amikor az alján állva éppen a gyerek álláig ér a víz, nem folyik be a szájába, kényelmesen, biztonságban érzi magát, akkor a legkönnyebb tanítani. Később, amikor már kilóg a fél mellkasa, nagyobb eséllyel inkább bohóckodni fog.
Ezek szerint Sárosi Laci bácsinak és a Hajósnak köszönhetően már háromévesen egészen profi lett e téren.
Olyasmi. Aztán ott is ragadtam jó időre az úszók között, a Vasas színeiben. Délutánonként egy szülő mindig átvitt minket a Rajk László utcai Sallai Imre Általános Iskolából a Margitszigetre trolival meg 26-os busszal. Általában nem az én anyukám, mert ő bőrgyógyász-plasztikai sebészként rengeteget dolgozott. Apu betegsége – vastagbélrákja volt –, majd a halála után pláne.
Hány éves volt akkor?
Alig tíz. Nagyjából három év telt el, mire valahogy kihevertem a dolgot. Ha ilyesmit ki lehet heverni valaha egyáltalán. Negyvenhat éves vagyok, de még ma is gyakran eljátszom azzal a gondolattal, mi lenne, ha élne apukám.
Ez is közrejátszott abban, hogy ekkortájt abbahagyta az úszást?
Nem. Annak teljesen prózai okai voltak. Negyedikes koromra a további fejlődés érdekében át kellett volna mennem sportosztályba a Szemere utcai általános iskolába. A nővérem, aki szintén úszott, de hamar kiderült róla, hogy nem ő az Egerszegi, akkor már oda járt. Nekem viszont ez a verzió nem tetszett, úgyhogy maradtam szépen a fenekemen. Vagyis mégsem, mert elkezdtem kosárlabdázni, teniszezni, röplabdázni. Nem is mentem volna vissza soha a vízbe, ha a sors vagy a véletlen, mint olyan sokszor később az életemben, nem szól közbe.
Hogyan?
Elkezdett rettentően fájni a derekam, mire kiderült, hogy kettős csigolyaszakadásom van. Először műteni akarták, majd az lett a javaslat, hogy előbb próbáljam meg újra a vizet. Mivel a sporttól nem akartam elszakadni, az úszásban viszont lemaradtam a kihagyott egy év alatt, gondoltam, jöjjön más híján a vízilabda, amiről addig azt sem nagyon tudtam, eszik vagy isszák. És meg kell hogy mondjam, a sport folytatása abból a szempontból is szerencsés választásnak bizonyult, hogy az elcsúszott négyes-ötös csigolyám az idők során tökéletesen stabilizálódott. Negyvenhárom évesen volt ugyan egy gerincműtétem, de tök más miatt. Minden értelemben kifogástalanul vagyok, pedig covidos is voltam háromszor.
És már az első edzésen rögtön a kapuban találta magát?
A másodikon. Mondjuk máig nem tudom, miért küldtek be. De ha már így történt, ott ragadtam.
A kapusok, tartja a néphit, és én is észlelem néha a jeleit a saját gyerekemen, mind kicsit őrültek; teljesen normális ember valószínűleg nem áll önként a nagy sebességgel, közelről csapódó labdák elé. Vagy mégsem így van?
Én teljesen normálisnak érzem magam, de az biztos, hogy a kapussághoz speciális lelkialkat kell. Ez a poszt minden labdajátékban sajátos; sok jó védés mellett egy kapushiba adott esetben eldönthet egy egész meccset. A nyomást pedig muszáj elbírni fejben. Nekem is sokáig tartott, mire megtanultam kezelni, és nem azt éreztem, hogy minden egy-két góllal elvesztett mérkőzésért egy személyben én felelek. Ennek a tehernek az elviselése a jó kapusság egyik legfontosabb feltétele. Persze a testi adottságok is fontosak – biztosan számomra sem volt hátrány, hogy tizennyolc éves koromra két méter magasra nőttem, és a fesztávom 212 centiméter lett –, de az egész mit sem ér akarat és hit nélkül.
A szorgalomról nem is beszélve.
Pontosan. A Jóisten igazságos, mert úgy teremtette meg a rendszert, hogy a tehetségek nincsenek rászorulva a pluszmunkára, még el is lazázhatják az edzéseket, mégis állandó sikerélményük van – legalábbis eleinte. A méret-, alkat- és ügyességbeli előny ugyanis néhány év alatt elfogyhat; a serdülő és ifi korosztályban számtalan példát láttunk már erre. Ekkor pedig hirtelen eljön a korábban kevésbé kiugrónak tűnő, ám lelkes, kitartó és szorgalmas fiatalok ideje. Ezért mindig minden gyerek fejébe, az ügyesebbekébe pláne, már a kezdetektől azt sulykolom, hogy a munkát nem lehet megspórolni: akkor lesz belőlük valaki, ha legalább annyit melóznak, mint a többiek. Az sem baj, ha sokkal többet; inkább legyen valaki túledzett, de aluledzett soha! És ami még fontos, és a legnehezebb elsajátítani: a türelem. A sportban, akárcsak az életben, nem feltétlenül rögtön a tervek szerint alakul minden. De ha az ember biztos benne, hogy a megfelelő munkát elvégezte, előbb-utóbb igenis beérik a gyümölcs – csak tudni kell kivárni.
Ön melyik volt a kettő közül: inkább tehetséges vagy inkább szorgalmas?
Az iskolában mondjuk soha nem bántottak a szorgalommal, a színötös bizonyítványomat mindig a magatartás- és szorgalomhármasok rontották le; mondván, ha akarnék, többet is tudnék. A vízben viszont mindig odatettem magam, alig vártam, hogy délután legyen, és mehessek edzésre. Anyukám meg örült ennek, mert tudta, hogy az uszodában jó helyen vagyok, különben is, abban az időben nem volt divat ennyire túlfoglalkozni a gyerekekkel. Egyszer érdekelte csak a dolog, amikor az angoltanárom felhívta, hogy mi van velem, mert már két hónapja nem látott.
És mi volt?
Természetesen azt az időt is a BVSC-ben töltöttem. A pénzt szépen elflippereztük a többiekkel, és remekül szórakoztunk.
Mikor érezte először, hogy kezd beérni az a bizonyos gyümölcs?
Amikor 1992-ben, tizenöt évesen először behívtak a válogatottba.
A nagyba?
Dehogy! A korosztályosba. Én voltam a negyedik számú kapus. Innen verekedtem fel magam valahogy a juniorválogatottba, utazó tagnak, többek között Kiss Gergely és Kásás Tamás mellé. Közben persze jártam gimibe is, reggelente edzettem a Szőnyi úton egy órát, majd beestem a fizikadogára, megírtam kilencven százalékra, végigültem a többi órát, aztán rohanás vissza. Hétvégén meg ugye meccsek; nem unatkoztam soha.
Vagyis elkezdett vészesen komolyodni a dolog.
Valahogy úgy. Ezért is volt nagy dilemma, mit kezdjek magammal az érettségi után. Ez az időszak minden sportoló esetében vízválasztó, pláne, ha a szülők elkezdik előre elizgulni a dolgot, hajtják a gyereket mindenféle fakultációra meg különórára, nyilván az edzések rovására. Érdekes, mi nem hagytunk ki egyet sem, mégis ment a dolog. Én például úgy jöttem ki a Berzsenyiből, hogy vidáman deriváltam, integráltam. Ha összevetjük az akkori műegyetemi felvételimet a mostani emelt szintű érettségivel, hát, jócskán leadtunk a színvonalból.
Ezek szerint a Műegyetemre pályázott.
Igen. Először úgy gondoltam, informatikus leszek. A kevés szabadidőmben igazi kocka voltam, magam raktam össze a számítógépeimet, meg azzal szórakoztam, hogy a menő számítógépes játékokban átprogramoztam a karaktereimet, hogy mindig a legerősebb legyek. Egy családi jó barátunk, a Műegyetem tanszékvezetője, Kerepesi Kati néni viszont okosan lebeszélt erről a tervemről, mondván, az informatika nem olyan szakma, amit az ember egyszer megtanult, és a diploma után soha nem kell foglalkozni vele. Folyamatosan naprakésznek kell lenni, és már az egyetem alatt el kell menni a nagy cégekhez dolgozni, különben semmit nem ér a papír. Kérdezte, a vízilabda mellett bírni fogom-e mindezt, én meg bölcsen beláttam, hogy nem. Így a műszaki menedzseri szakra adtam be a jelentkezésemet, és fel is vettek. Igen ám, de közben a klubedzőm, Gerendás Gyuri bácsi szólt, hogy a következő szezonban kicsit komolyabban számolna velem, nem akarok-e halasztani. Mivel pont kiesett az árvaellátásom, 26 ezer forint, fizetésként meg ennek a kétszeresét kaptam, igent mondtam. Őrült egy év volt, szinte ki sem szálltam a vízből, vagy a BVSC-ben voltam, vagy Fecsó bácsinál (Kemény Ferenc, legendás nevelőedző, Kemény Dénes édesapja – a szerk.) a juniorokkal. És ekkor jött be életem második mázlifaktora. Ha ez nincs, talán sosem jutok el nemhogy három, de egy olimpiai bajnoki aranyig sem.
Mi történt?
A BVSC-vel megnyertük a magyar bajnokságot. Egy icipici, beugró szerepem volt a negyeddöntőben, mert bár Ambrus Tomi fantasztikusan védett, a Szaknévsor tizenegyesrúgó játékában sikerült úgy földbe rúgnia, hogy elszakadt a keresztszalagja, ami után a térde sajnos soha nem jött tökéletesen rendbe. Gyuri bácsi rá volt kényszerítve, hogy bevessen, enyém lett a rájátszás, a végén aranyéremmel. A döntő után rögtön utaztunk Kubába a juniorokkal, ahol szintén jól védtem, világbajnoki ezüstérmesek lettünk. Ekkor figyelt fel rám Kemény Dénes, és hívott be már a nagyválogatottba. Szinte magam sem hittem el, három-négy év alatt honnan hova jutottam.
Innentől kezdve pedig viszonylag ismert a története, legalábbis ami a pólós részt illeti: számtalan egyéb győzelem és cím mellett három olimpiai arany, méghozzá egymás után. Sydney, Athén és Peking; melyik volt az ön számára a legmeghatározóbb?
Mindegyik más élmény volt. Sydney-t szinte fel sem fogtam, mintha mindannyian transzban lettünk volna. Rettenetesen intenzív kilenc-tíz nap volt, az olimpiai faluban mindenhol hatalmas éttermek, az egész városban leírhatatlan számú sportoló. A meccsek pörögtek egymás után, daráltuk szinte gondolkozás nélkül. Arra emlékszem, hogy az oroszokkal vívott döntőnk előtt úgy ugrottunk a medencébe, hogy a kézis lányok szintén a döntőben már héttel vezettek a dánok ellen, úgyhogy biztosan van egy aranyunk – mutassuk meg, hogy nem maradunk el tőlük. Végül a csajok sajnos kikaptak, mi meg, ráadásul elég simán, nyertünk. Először nem is nagyon tudtam felfogni ennek a súlyát. Ugyanolyan érzés volt a dobogó legfelső fokán állni, mint előtte egy évvel, amikor világkupát nyertünk ugyanabban uszodában, csak akkor a Nemzetközi Úszószövetség valamelyik vezére, most meg Schmitt Pali bácsi adta át az aranyakat. Akkor csapott be a dolog, amikor leszálltunk az aranygépről, ahol már finoman szólva is elég jó volt a hangulat, és a Syma-csarnokban telt ház, üvöltő tömeg fogadott minket.
Aztán jött egy elég furcsa év.
Igen. 2001-ben, a hazai rendezésű Európa-bajnokságon, bár mindenki győzelmet várt tőlünk, csak bronzérmesek lettünk, majd 2003-ban szintén. Így utólag talán nem is baj, mert kezdtünk rettenetesen elszállni magunktól. A mai napig úgy gondolom, hogy behúzhattuk volna mindkettőt, ha kicsit kevesebbet rohangálunk mindenféle reggeli műsorokba mutogatni magunkat. De hát a sikert sem olyan egyszerű kezelni. Ez a néhány jól irányzott pofon észhez térített minket, és Athénra egészen jól összeszedtük magunkat.
Olyannyira, hogy a szerbek ellen sikerült megnyerni a döntőt, amihez az utolsó néhány másodpercben, Aleksandar Šapić lövésekor egy óriási Szecska-bravúr is kellett. Én meg addigra, legalább a fél országgal együtt, többször majdnem infarktust kaptam a tévé előtt.
Az biztos, hogy őrült mérkőzés volt, egyszer vezettünk csak, a végén, eggyel, de az éppen elég volt a győzelemhez. És lehet, hogy kívülről úgy tűnt, néha elbizonytalanodunk a vízben, végig tudtuk, hogy csak a miénk lehet az arany. Ezt már Sydney-ben megbeszéltük.
Athént?
Igen. A győzelmünk után leültünk, és megegyeztünk benne, hogy sok köztünk a fiatal, jók vagyunk, Athén is biztosan a miénk lesz.
Szerencsére így is történt, aztán, szinte törvényszerűen, újabb hullámvölgy következett.
Igen. Dénes, aki nélkül el sem jutottunk volna idáig, mondhatni, egymás feltételei voltunk, ezután úgy döntött, kísérletezésbe fog, a harmadik olimpiai bajnoki címhez frissíteni, váltani kell, emberekben és koncepcióban is. Ekkor kicsit megrendültünk, és a világversenyek elődöntőit, döntőit rendre elvesztettük: négy ezüst- és egy bronzérem volt a mérlegünk. Itthon egyre több kétkedő hangot lehetett velünk kapcsolatban hallani, volt, aki úgy engedett el minket Pekingbe, hogy már a bronz is csoda lenne. A hitünk és az önbizalmunk minden nappal egyre fogyott.
Hogyan sikerült átkapcsolni?
Helyben valahogy megjött. Sokat segített benne a nemzetközi média, amely egyértelmű esélyesként bánt velünk. És persze az is, hogy a válogatottból egy időre egészségi problémák miatt kiszálló Benedek Tibor újra stabilan velünk volt. Az ő tudása, higgadtsága, szellemisége nagyon kellett. Mert Tibi sokkal több volt, mint a világ legjobb balkezese: példakép, akit egyszerűen csak követni kellett. Az enyém is személyesen, ezt már 2002 környékén megfogalmaztam magamnak. És persze a barátom is. Hiába volt időm rákészülni a halálára, a mai napig nem tettem túl magam rajta. Egyet tudok csak, folytatni azt az örökséget, amit ránk hagyott aktív sportolóként, később szövetségi kapitányként és az Újpest edzőjeként. Nem nehéz, mert mindketten ugyanabban hittünk, hiszünk: munka, munka, munka, és megjön az eredmény. A civil életben ugyanez a szabály.
Ahol manapság lassan többen ismerik Szécsi Zoltánt agrárvállalkozóként, mint háromszoros olimpiai bajnokként. Hogyan lett az újlipótvárosi műszaki menedzserből egri lakos és kömlői birtoktulajdonos?
Ez sem rövid történet. Egerhez régóta kötődöm, kétszer is játszottam itt hosszabb ideig, közte volt egy kis Fradi meg egy év Olaszország, és a második feleségem is egri. Ezért amikor 2018-ban hívtak, hogy kéne jönni segíteni újjáépíteni az Egri Vízilabda Klubot, nem sokat haboztam. Alapból is szeretem a kisvárosi létet, annak minden előnyével és hátrányával. Itt aztán tényleg nem lehet észrevétlen maradni, bármit csinálsz, öt perc múlva mindenki tudja, cserébe jó a levegő, és a kisfiamat is sokkal kényelmesebben el lehet juttatni egyik helyről a másikra, nem kell órákat ülni a rakparton a dugóban. A nagylányom, Julcsi is itt tanul, az egyetemen, grafikusnak készül. Ő és a nagyobbik fiam, Marci az első házasságomból születtek.
Itt tegyünk egy kis kitérőt, Szécsi Marcell neve ugyanis kezd szintúgy elég jól csengeni a vízilabdások között.
Igen, ahogyan a másik kettőre, úgy rá is nagyon büszke vagyok. Tavaly világbajnokságot nyertek az U18-asokkal, pont a szerbek ellen ötméteresekkel. Akkor még az UVSE-ben játszott, jelenleg a Los Angeles-i UCLA-en tanul sportösztöndíjjal.
Kapus ő is?
Nem, hála Istennek, így elkerüli az állandó összehasonlítgatást. Centerként, azt mondják, nagy jövő áll előtte, de nem akarom elkiabálni. Egyébként Biros Péter fia, Samu is tagja ugyanennek a válogatottnak, és még sok igen ügyes fiatal; szóval lehet, hogy az új aranycsapat születésének vagyunk éppen tanúi.
Vissza Kömlőre. egyszer csak gondolt egyet, és ha már úgyis áttette a családi székhelyet Egerbe, vett a közelben egy birtokot?
Eszem ágában sem volt ilyenekkel bajlódni, a mezőgazdasághoz meg nyilván semmit nem értettem. Az első nagyobb földet egyszerűen megörököltem. Édesapám innen, Kömlőről származott. Az egri Dobó-gimnáziumba járt, egészen addig, amíg ötvenhatban ki nem rúgták komoly felforgató tevékenység miatt. Egy barátjával meg két hölggyel éppen 23-án kimentek egy kicsit a völgybe, és ugyan nem tudták, hogy aznap Budapesten kitört a forradalom, mivel a kollégiumból mégiscsak kimaradtak aznap, sürgősen távozniuk kellett. Édesapám így került előbb Mosonmagyaróvárra, majd a fővárosba a Műegyetem mérnöki karára; biztosan tőle örököltem ezt a reálos-praktikus vonalat. A nagymamám 1956 után szintén Pestre költözött – a nagypapám 1942-ben eltűnt a Don-kanyarban –, majd a rendszerváltás után sikerült visszaigényelnie a család egykor elvett negyvennégy hektárját. Igaz, nem maga gazdálkodott rajta, hanem bérbe adta. Amikor 2012-ben meghalt, és sajnos előtte nyolc évvel a nővérem is váratlanul, én örököltem az egészet. Gondoltam, úgy, ahogy van, eladom az egészet, az árát meg szépen beforgatom valami értelmesebbnek látszó dologba.
És miért nem tette?
Lehet, hogy szentimentálisnak tűnik, amit mondok, de a természet eldöntötte helyettem a dolgot. Az év októberében kihoztam a potenciális vevőt egy kis határszemlére, már elő volt készítve a szerződés, csak alá kellett volna írnunk. Ballagtunk a táblák között, innen előbukkant egy fácán, onnan egy őz meg egy vaddisznócsapat, közben a fák levelein átsütött az őszi nap. Na, ott egy óra alatt eldőlt a sorsom.
Sajnos vagy szerencsére?
Én mindig azt gondolom, hogy szerencsére, a feleségem néha máshogy látja. Bak vagyok a bakban, ha úgy döntök, beleállok valamibe, azt százszázalékosan csinálom. Az elmúlt tíz évben elvégeztem az aranykalászosgazda-képzést, a mezőgazdasági technikusit meg mindenféle, a témába vágó tanfolyamot. És a Google-t is folyamatosan túrom, nézegetem, mik a régi, bevált vagy éppen ellenkezőleg, a korszerű módszerek a talajművelésben.
Vagyis megint csak a munka, munka, munka – eredmény van már?
Haszonban még nem nagyon mérhető, az olimpiai járadékom évek óta itt süllyed el. De most, úgy tűnik, és ha a Jóisten és az időjárás is segít benne, egy-két év múlva már ki tudunk venni valamit. Persze nem akarok elégedetlennek sem látszani, hiszen a pályázatok segítségével tíz éve, ha kis lépésekben is, folyamatosan fejlődünk. Az eredeti birtoktesthez még háromszor annyit hozzácsaptunk. Jelenleg százhatvan hektáron szántóföldi művelést végzünk, mellette hatvan legelő, negyven lucerna, húsz tömegtakarmány, a fennmaradó százról meg eladjuk a búzát, árpát, repcét, napraforgót. Remek traktoraink vannak, trágyarakó gépünk is van. Saját malmot is akartam, és beszállni a kenyérbizniszbe, de erről végül letettem. Éppen elég gondunk van, nem kell még ez is. Három éve a covid, tavaly az aszály – a kukoricának például annyi lett –, aztán a gabonaárakat leverő ukrajnai háború. És a pockokkal is meggyűlt a bajunk, alig tudtuk kiirtani őket. Inváziószerűen jöttek, nagyobb kárt okozva, mint az esőhiány.
Akkor most mi lesz?
A tehenekben van minden bizodalmam; főleg holstein-frízekben gondolkodom, mert az a legjobb tejelő. A mostani, negyven-ötven fős állományt elkezdtük szépen megduplázni. Van egy kis óvodánk és hozzá végre két jó emberem; Árpi maga cumiztatta az egyik üszőt, járt neki mindennap a boltba tejért. A karámunk napelemes, a kinti részt jövőre kiszélesítjük, fákat ültetünk köré, árnyékolót építünk. És a meglévő mellé még két fejőgépet tervezek. Ha a buli beindul, kell még legalább öt alkalmazott. Hogy honnan, egyelőre fogalmam sincs, mert piszok nehéz munkaerőt találni.
Nem kétlem, hogy valahogy megoldja majd ezt is. Fáradhatatlannak tűnik, de honnan van ennyi optimizmusa, energiája?
A családból, a vízilabdából és a földből – nekem ezek tényleg szenvedélyek, mindháromra mindennap szükségem van. És talán számít, hogy a sportban nemcsak a kitartást meg a türelmet tanultam meg, hanem hogy aki mer, az tényleg nyer: a siker érdekében akárcsak a medencében, úgy az életben is néha muszáj kockáztatni. A hibákból meg okulni kell. Én is igyekszem nem elkövetni kétszer ugyanazt, inkább keresek helyette egy másikat.
Ezt üzenné a mostani fiatal vízilabdázóknak?
Is. És hogy ne egyből olimpiai bajnokok akarjanak lenni, arra ugyanis statisztikailag kevés az esély. A vízilabda, ahogy minden sport, alapvetően játék. Ráadásul élvezetes. Én, hiába járt a versenyek, utazások miatt sok lemondással, mindig imádtam csinálni. Ott voltak a barátok, kivédtem a lövéseket, visszaadtam a labdát, a többiek bebombázták az ellenfélnek, a végén meg jó esetben nyertünk, ennyi. Ha belegondolunk, az olimpián sem történt más.
És mi lenne a tanácsa egy kezdő kapusnak?
Hogy ne a labdát védje.
Hanem?
Már előtte a mozdulatot.
Makláry Kálmánnak, a kalandos életű műgyűjtő-galériatulajdonosnak nemcsak a ma már világsztár Reigl Judit újrafelfedezését köszönhetjük, de azt is, hogy a múlt században Franciaországba emigráló magyar művészek is újra látókörbe kerültek.
A Magyar Televízió egyik legismertebb arca volt, személyiség, igazi történetekkel. Dolgozó nő, anya, lelkes utazó, odaadó lokálpatrióta.
Az ő szakácskabátjából bújt elő a mai gasztronómia minden nagy alakja. A Gundel legendás séfe Paul Bocuse-nek tökfőzeléket kínált.
A Kossuth-díjas költő-író Oravecz Imre Szajlán él. Itt beszélgettünk többek között az elvesztett és megtalált szülőföldről, a kivándorlásról, Amerikáról és arról, hogy sikerült-e megírnia mindazt, amit szeretett volna.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
