Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád, Perkovátz Tamás
Nagyapai örökséget feltámasztó étterem, kékfrankra keresztelt helyi pénz, havi kvízestek, városszerte híres utazások , szoborfelújítás, civil szervezetek és baráti körök. Csak néhány a Perkovátz Tamás munkája nyomán megvalósuló kezdeményezésekből. A látszólag széttartó felsorolásban nagyon is van rendezőelv. Hogy mi, arról a faipari mérnökből lett vérbeli vendéglátós mesél a nevét nagy betűkkel magán viselő Perkovátz-házban.
Milyen érzés úgy élni Sopronban, hogy a belváros egyik patinás épületére nagy betűkkel ki van írva a neve?
Egyfelől fantasztikus dolog, másfelől viszont óriási felelősség. A felirat figyelmeztet a kötelességemre, hogy próbáljak példát mutatni, a névhez méltón viselkedni a mindennapokban. Mondjuk úgy, hogy édes teher.
Mindig ennek a családi örökségnek az átvételére készült?
Korántsem. Ebbe a házba születtem 1958-ban, itt nőttem fel és végeztem az iskolákat. De sokáig nem tudtam, mi a szöszt csináljak. Az építészmérnöktől kezdve a közgazdászon és a bárzongoristán keresztül a jogászig sok minden akartam lenni. Tizenhat évesen pályaválasztási tanácsadóhoz is mentem, de olyan javaslatokon kívül, mint hogy legyek kitartóbb, koncentráljak jobban, ott sem kaptam iránymutatást. Aztán apám, aki elég domináns alkat volt, kijelentette, a műszakiaké a jövő, így kerültem a Soproni Egyetem faipari karára.
Pedig sokkal inkább tűnik humán-, mint reálalkatnak.
Hát igen, bár faipari mérnökként végeztem, egy szöget sem tudok rendesen beverni a falba. Büszke vagyok rá, hogy itt tanultam, hiszen az egyetem a családban kapott értékrendemet erősítette, a professzoraim ugyanis az élet dolgaihoz való viszonyuláshoz is útmutatást adtak. Ráadásul olyan fantasztikus légkör uralkodott itt, amilyenben életre szóló barátságokat kötöttem. Utána Budapesten, a Lignimpex Külkereskedelmi Vállalatnál helyezkedtem el, mikor azonban édesanyám megbetegedett, tudtam, haza kell jönnöm. Sopronban, az Elzett Zár- és Vasalatáru Gyárnál lettem kereskedelmi és értékesítési osztályvezető. Hat évig dolgoztam ott, rengeteget utaztam, nagyon élveztem. Talán soha nem is mondtam volna fel, ha édesanyám halála után, 1987-ben édesapámmal el nem határozzuk, hogy kezünkbe vesszük a családi örökséget. Ekkor, mint Pilátus a krédóba, estem bele nagyapám nyomán a vendéglátásba.
Mondhatni, a vérében van tehát a vendéglátás?
Ha úgy tetszik, igen. Nagyapám, Perkovátz Félix volt vendéglős. Kalandos út vezette erre a pályára. A Sopronhoz közeli Alsólászlón, ahol özvegyen maradt anyja hat testvérével nevelte, egyszer – enyhén szólva – csínytevésen kapták. Történt ugyanis, hogy felfedezte, valaki lopja a felaprított fát. Puskaport szerzett hát, és megtöltött néhány hasábot vele, hogy ha a tolvaj begyújt a lopott tüzelővel, pórul járjon. Így robbant fel a kanász háza. Mikor ez kiderült, a fiúnak nem volt maradása a faluban. Beadták pincérinasnak. Budapesten tanulta ki a mesterséget, ezután 1908-ban kiment lóversenyt nézni Angliába, majd Liverpoolban dolgozott, később, mint ahogy a régi regényekben lenni szokott, bejárta Európát. Az első világháborús olasz hadifogságból szabadulva a Budapest–Fiume-vonalon közlekedő gyorsvonat főpincére lett. Mindenáron vendéglőt szeretett volna, így hazajött Sopronba, és először a Déli pályaudvar restijét bérelte, három évvel később, 1924-ben pedig már megvásárolta a mai Perkovátz-ház helyén álló földszintes parasztházat. Itt éttermet nyitott a feleségével, kettejük szorgalma felvirágoztatta az üzletet. A hely főleg az egyetemisták körében volt népszerű, a diákok Perkovátz-tanszéknek nevezték el. A sikerhez hozzájárulhatott, hogy 1935-ben vidéken ő kínált a vendégeinek először – a Fertőről hozott jég segítségével – hűtött csapolt sört. A sikereknek hála, 1941-ben megépülhetett a ma is álló, kétszintes Perkovátz-ház. Ennek az emeletén éltek a nagyszüleim a három gyerekükkel, köztük apámmal. Nagyapám azt tervezte, hogy apám fogja majd továbbvinni a vendéglőt. Apám azonban jó eszű gyerek volt, a tanárai továbbtanulásra ösztönözték, jogász lett belőle, és Budapestre költözött közgazdász édesanyámmal.
A Perkovátz-házban huszonnyolc éve minden karácsonykor vendégül látják a város azon állami gondozottjait, akik intézetben töltik az ünnepeket. „Mikor a rendszerváltozás után megismertem az itteni gyermekotthonok világát, elhatároztam, hogy meghívom őket. Noha a világ problémáit nem tudom megoldani, ennyit tehetek. December 24-én a vendéglő a nagyközönségnek zárva van, kizárólag az árva gyermekek számára nyílik meg, akiket 1993 óta ebédre várunk ilyenkor. A munkatársaim ezen a napon önként vállalják a főzést, a felszolgálást, mert átérzik ennek jelentőségét, azt, hogy egy jó közösség, mint egy háló, megtartja azokat, akik elkallódnának” – vallja Perkovátz Tamás
Ki vette át akkor az éttermet?
A rendszer nem nézte jó szemmel, hogy a családunknak kétszintes háza van, ezért 1951-ben államosították a helyet, a szüleim és a nagyszüleim a lakásban is csak bérlőként maradhattak. Nagyapám haláláig az emeleten élt, soha többé nem lépett be a földszinti vendéglőbe.
Hogy került vissza a családhoz az épület?
A forradalom után, 1957-ben volt egy olyan engedmény, hogy a a kulákok egy része visszaigényelhette a tulajdonát. Nagyapám ezt végig is vitte, de kényszerbérleti szerződést kötöttek vele, amelyet nem mondhatott fel, így jelképes összegért harminc évig egy Kékfrankos nevű étterem üzemelt a házban. Ezt a szerződést bontottuk fel 1987-ben.
Ekkor már – a régi idők emlékére – saját étteremben gondolkodtak?
Először bérbe akartuk adni a helyet, hiszen édesapámnak és nekem is megvolt a magunk munkája, ez azonban nem működött. Aztán egy barátom révén hallottam a John Bull Pub nevű, angol stílusú vendéglátóhelyeket működtető franchise-ról. Amint megnéztem egy ilyet a fővárosban, rögtön tudtam: ez kell nekem. A rendszerváltozást követő években Magyarország még nagyon szürke hely volt, a régi hangulat uralt mindent. Ezzel szemben ez a pub színes, meleg, élő atmoszférát árasztott, tele fényekkel, képekkel. Abban a szent pillanatban beugrott nagyapám angliai utazása, és itt valahogy összeértek a dolgok. Megegyeztünk, az angolok a nulláról berendezték a helyet, és 1992. december 5-én, édesapám születésnapján megnyitottunk. Mikor aztán 1999-ben lejárt a franchise-szerződés, már szerettem volna, ha a család képére lehetne formálni a helyet, így alakult ki a mai arculat.
Nem esett nehezére hátrahagyni azt a munkát, amelyet szeretett, és átállni a vendéglátásra?
Inkább egy új világ nyílt ki előttem. Emlékszem, mikor odajött hozzám a konyhafőnök, hogy rakjuk össze az indulókészletet: kellene hétszázhúsz tojás. Majd lefordultam a székről, mert én addig életemben húsz tojásnál többet sosem vásároltam, el sem tudtam képzelni, mit jelent hétszázhúsz… Ma sem foglalkozom ilyenekkel. Persze ragadtak rám dolgok, de nem ez a feladatom.
A soproni kékfrank bevezetése nem volt légből kapott ötlet. Svájcban ma is jelen van a frank mellett a wir. A soproni példa, a Perkovátz Tamás által létrehozott kékfrank nyomán született a balatoni korona és a Bocskai-korona is, valamint megalakult a Helyi Pénzek Szövetsége
Perkovátz Félix
Hanem mi?
Én a vendégekkel törődöm, és azt hiszem, kijelenthetem, hogy ezt nem végzem rosszul. Nem éttermes vagyok, hanem vendéglátó. A felfogásom szerint a vendéglő nem egy etető- vagy itatóhely. A fogások valójában csak szükséges kellékek. A lényeg nem ez. A lényeg az, hogy olyan helyet teremtsünk, ahol az emberek szívesen találkoznak, beszélgetnek, eszmét cserélnek, szórakoznak, jól érzik magukat. Nekem vendéglátósként az a feladatom, hogy felismerjem, mi kell ehhez, és azt megadjam. Úgy kell figyelnem rájuk, és felelősséget vállalnom a jóllétükért, mintha az otthonomba fogadnám őket.
Honnan hozza ezt a felfogást?
Talán a szüleimtől. Meghatározó élményem, hogy nálunk mindig volt vendégjárás. Apám imádott bridzsezni, minden szombat este baráti házaspárok jöttek hozzánk játszani, vagy épp a szüleim mentek el. Vasárnap délelőtt pedig apám barátai, miután az újságostól megszerezték a friss lapokat, jöttek fel a lakásunkra kávézni, és indult a dumaparti. Nekem ez természetes volt, így szocializálódtam. Ennek nyomán már diákkoromban én is örömmel láttam vendégül a barátaimat, és ők szívesen jöttek hozzám, részt vettek az általam szervezett találkozókon.
Ma pedig már városszerte híresek az ön által szervezett utazások, események, bálok, kvízestek.
De ne gondolja, hogy én ezt tudatosan kezdtem. Ösztönösen alakult így, talán azért, mert először nem bírtam, hogy állandóan itthon, röghöz kötve kell várnom a vendégeket, míg korábban folyton utaztam. Akkor, huszonhét éve találtam ki, hogy bérlek egy buszt, teszek bele egy sörcsapot, megtervezem, merre menjünk, mit nézzünk meg, és aki szintén szeretne világot látni, az velem tarthat. Aztán az évek során ebből nőtt ki a Perkovátz-ház baráti köre. A közösségből jött az ötlet, hogy szervezzünk kvízesteket. Húsz éve havi kétszer nagyjából százötven ember gyűlik össze, hogy számot adjon tudásáról, tanuljon, szórakozzon, beszélgessen. A játéknak szerény személyem a házigazdája. Idővel pedig egyre több jótékonysági szervezet, egyesület székhelye is lett a ház, mint az élet árnyékos oldalára kerülőket segítő soproni Rotary Club, amelynek én is tagja vagyok, valamint a soproni Lions Club. A Kitaibel Pál Természettudományi Asztaltársaságnak, a Soproni Helytörténészek Baráti Körének, a Széchenyi Társaság soproni tagozatának és persze a mi baráti körünknek is a Perkovátz-ház az otthona. Ha valami a javamra írható, akkor az az, hogy teret és lehetőséget adtam az embereknek a találkozásra.
„2007-ben létrehoztuk a francia kafetériaszolgáltatók és az akkor még a régi rendszer elitjének tulajdonában működő Nemzeti Üdülési Szolgálat üdülési csekkjének monopóliumát megtörni kívánó Hami – Ha mi összefogunk kafetériautalványunkat. Mindmáig a legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy bebizonyítottuk: hazai kézben is lehet sikeresen működtetni kafetériát, és végül a francia szolgáltatók is gyakorlatilag eltűntek a hazai porondról. A küzdelemben járulékos veszteségként ugyan mi is ellehetetlenültünk, ez akkor is siker” – mesél a helyi pénz elődjéről a soproni közösségszervező
Sopronban tényleg meglepően sok civil szervezet működik.
Igen, és ez üdvös. Hiszen a civil szervezet olyan, mint a jó kovász, összetartja a közösségeket, katalizálja a létrejöttüket. A különböző, mégis egyívású közösségek alkotják a nemzetet. Ha bármelyik elem sérül, hanyatlik a nagy egész. Ezért tartom fontosnak küzdeni a civil szervezetek pusztulása ellen. Sajnos a fogyasztói társadalom szülte szép új világ nem kedvez a megmaradásuknak, a világon mindenhol hanyatlanak. Ellen kell állni ennek a folyamatnak! Nem szabad hagyni, hogy a magány, az elidegenedés legyen az úr!
Miben látja az elidegenedés okát?
Szerintem minden a fogyasztói társadalmat uraló és működtető multik érdekeiből fakad. Ez az érdek hívta életre a 18. században és teljesítette ki a 19. és a 20. században azt az új szemléletet, hogy a világunkban minden viszonylagos, nincsenek abszolút értékek. A közösséggel szemben az egyént állította a középpontba mint minden társadalmi folyamat eredőjét, és napjainkban már mind hangosabban hirdeti, hogy ezeket az egyéneket homogenizálni kell, mert az a jó, ha minden egyforma. Sokakkal együtt azt vallom: ez fatális tévedés, hiszen mindig a közösség az értékteremtő erő. Ha úgy tetszik, az egyéni boldogulás záloga az őt körülvevő erős közösség. Úgy látom, ha mindent egységesítünk, akkor végünk van. A természetben sem jó, ha csak kevés faj létezik, hiszen akkor alacsony szintű az ellenálló képesség – a közösségeknek, a társadalmaknak is szükségük van a diverzitásra. Szerintem a világ sava-borsát a különböző közösségek adják. Egy közösséget az tesz közösséggé, hogy megvannak a specifikumai. Az én felfogásom szerint ezért meg kell őriznünk az egyediségünket, sőt képviselnünk, éltetnünk kell. Ha az ember bemegy az Országházba, ott még a lépcsőház is a magyar kultúrát hirdeti. Most azonban olyan házakat építünk, amelyek Németországban, Új-Zélandon vagy a világ bármelyik más pontján állhatnának. A kedvenc példám a szülővárosom. Ön mit néz meg, mit fényképez le, amikor Sopronba jön?
Mondjuk a Tűztornyot, a belvárost, a Várkerületet…
Ugye milyen érdekes? Nem a lakótelepet, pedig itt is van belőle három, és még csak nem is a két világháború között készült tereket, hanem az első világháború előttről megmaradt helyeket. Ez nem véletlen. Akkor még létezett összetartó, koherens közösség, amelynek volt elképzelése a helyről, ahol élt, ezért tudott olyan értéket teremteni, amelynek ma is csodájára járunk. Az első világháború után meggyengült, a második után aztán teljesen széttöredezett ez az összetartás. A mai világ embere is tudna ilyet alkotni, ha lenne megfelelő közössége, amelynek van identitása, világról való sajátos elképzelése, öntudata. Ezek nélkül nem tud megőrzésre méltó örökséget hátrahagyni. Éppen ezért ahol a leginkább támadják a közösséget, ott kell nagyon tudatosan erősíteni a még álló falakat.
Az ön által megalkotott helyi pénz, a soproni kékfrank is ilyen falerősítés?
Pontosan. Mindig is bosszantott az a hihetetlen mértékű forrás- és értékkiáramlás, amelyet a globális nagytőke irányít. Ha régen valaki el akart venni valamit a másiktól, kihúzta kardját, és elvette tőle. Ma ez jóval rafináltabban zajlik, de a cél ugyanaz. Ha egy befektető idejön, nem azért érkezik ide, hogy segítsen rajtunk, hanem azért, mert úgy ítéli meg, itt tudja a legnagyobb nyereséget elérni. A béren és a nyereségadón kívül minden kimegy az országból. Bárki bármit mond, hosszú távon tehát a befektető tulajdonképpen kifekteti az országot. Ez állandósítja és fokozza a kiszolgáltatottságunkat, még akkor is, ha szükségünk van új munkalehetőségre, valamint a korszerű munkamódszerek és technológiák elsajátítására. Ráadásul ha egy országból folyamatosan megy ki a tőke, a helyzet tovább romlik. A közösség akkor tud jól működni, ha maga használhatja a javait, ha a saját kezében tartja a gazdaságát, a környezetét. Ezt szolgálta a 2009-ben életre hívott helyi pénzünk. Ennek az volt a célja, hogy arra motiválja a lakosokat és a vállalkozásokat, hogy a közösségen belül költsék el a pénzüket, támogatva ezzel a helyi kis- és középvállalkozókat, az elfogadói körbe ugyanis csak őket engedtük belépni. A tőke így helyben, a rendszeren belül maradt, és mivel a kékfrankot nem volt értelme halmozni, forgott a pénz, ami élénkítette a gazdaságot. Nem mellesleg a helyi pénznek fontos identitáserősítő szerepe is volt. A címleteket ezért is nyomtattuk háromnyelvűre – magyarra, németre és horvátra –, így a hajdani Sopron vármegye ma Ausztriában fekvő területeit is be tudtuk vonni az együttműködésbe. Jól működött, amíg működött. Példaként: kékfrankból autót vásárolhattak, a benzinkútnál, a fodrásznál vagy a vendéglőben fizethettek vele, azaz az élet majdnem minden területén használhatták.
Akkor miért kellett mégis megszüntetni?
Azért, mert a világ nem akarta, hogy létezzen, mert a pénzügyeket irányító hatalom erősebb volt nálunk. De nem baj, hogy így alakult. Talán megelőztük a korunkat. A gondolatiságot pedig továbbvisszük.
Ahogy a vendéglátós fogalmaz: „Sopronban nekünk a jövőnk múlik azon, hogy a határok túloldalán lévőkkel szoros kapcsolatot ápoljunk, hiszen geográfiailag egy kulturális egység vagyunk, ezt meg kell értenünk. Az egyéni boldogulás záloga az erős közösség. Ezért Sopronnak és a túloldalon lévőknek is érdekük, hogy nyissunk egymás felé. A kékfrank sem véletlenül volt háromnyelvű”
Hogyan?
Például azzal, ami életem egyik legnagyobb alkotása: a ház előtti téren álló Széchenyi-szobrot 1997-ben a barátaimmal együtt rendbe hoztuk, megvilágítottuk, majd 2016-ban, a legnagyobb magyar 225. születésnapjára a talapzatára négy nyelven kőbe véstük a hazaszeretetről vallott gondolatát. Így hangzik: „A hazaszeretet azon szent láng, melyért, bármily gyermeki érzelemnek gúnyolják is azt a világ hidegen számító cosmopolitái, nincs mit pirulnunk, mert a legtöbb magasztos cselekedet mégis innen vette, innen veszi, és innen fogja venni a Földön eredetét.” Tudom, ma még kevesen nézik meg, de ha ennek a kevésnek fontos, vagy van, aki azáltal, hogy megnézi, elgondolkodik, az már elég. Létrehoztunk ehhez egy betűvédnökségi programot is. Aki egyetért a felvésett gondolattal, az egy kisebb összegért egy-egy aranyozott betű felett védnökséget vállalhat. Ez nem a pénzről szól – hiszen azt mind a város javára fordítjuk –, hanem arról, hogy érezzük: a fontos közösségi célok eléréséhez majd mindig elengedhetetlen a lemondás, az áldozatvállalás. Szerintem szeretni az otthonunkat, a szülőföldünket természetes emberi érzés, amelyet nem szégyen megvallani.
Sosem érezte, hogy túl sok áldozatot hoz, hogy szélmalomharcot vív, és mindig önnek kell az élre állnia, ha valamit el szeretne érni?
Néha talán, de nem azért, mert nekem ez rossz lett volna. Mindig élveztem, amit csinálok, és most is szeretem, ha feladatom van. Számomra természetes, hogy az ember szívesen cselekszik a közösségéért. És persze én sem vagyok szent, nekem is jólesik, ha egy esemény, utazás vagy program után a résztvevők elégedettek, örülnek, gratulálnak, azt mondják, na, ez jó volt. Tulajdonképpen csak akkor bosszankodom, ha azt tapasztalom, hogy az emberek nem érzik, miről szól mindez. Ha nem értik meg, hogy a másokkal, a szűkebb vagy tágabb közösségünkkel való együttműködés az életben maradásunk alapja. A tízparancsolat is ezt szolgálja. Támpontokat, erkölcsi karókat ad ahhoz, hogyan kell egymáshoz viszonyulnunk. Ha ezeket szem előtt tartjuk, az olyan értékrend, amely segít eligazodnunk. Persze még így is el fogunk botlani, ez egészen biztos. De ha van iránymutatás, és vannak mellettünk olyanok, akikre támaszkodhatunk, fel tudunk állni, és tovább tudunk menni.
Az őszi túrának mindig egyedülálló hangulata van, a fények és árnyékok játéka, a színpompás elegyes erdők, a táj illatai különleges atmoszférát teremtenek. Pláne páratlan élmény ebben az évszakban kirándulni olyan környezetben, mint az ezerarcú Börzsöny, azon belül is Zebegény és környéke.
A Hortobágy szívében működő madárkórházba az egész országból érkeznek a sebesült és beteg madarak. Többségük gyógyultan tér vissza a természetbe, a tartósan sérültek pedig a Hortobágyi Madárpark lakói maradnak. Mi is meglátogattuk a különleges intézményt.
Az Őrségi Nemzeti Parkban az európai bölénycsorda mellett vadlóménest alapítanak, hogy vizsgálhassák, milyen is lehetett az Őrség abban az időben, amikor még a nagy növényevők tevékenysége alakította a táj képét.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
A Magyar Krónika Zebegénybe látogatott, Zebegény pedig a Magyar Krónikába. Egy-egy ilyen alkalom – a kandalló tüzéhez hasonlóan – rávilágít arra, hogy mennyire hiányoznak az életünkből ezek az alkalmak, amikor néhány órára offline állapotba kerülhetünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
