Szöveg: Bödők Gergely
fotó: mátrai dávid, földházi árpád, mátrai dávid
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
Korlátozott számban, de minden ember életében adódnak csodák. Velem az egyik 2017 késő nyarán jött szembe. Ekkor már együtt éltünk a párommal, Zsuzskával – aki azóta már a feleségem és két gyönyörű kisfiunk édesanyja – egy zuglói társasház földszintjén. Történészként gyakran kusza életet éltem, a nappalaim jelentős részét a levéltári vagy könyvtári kutatás tette ki, este pedig olvastam vagy – ha a múzsa nem vett ki szabadnapot – rendszerint késő éjszakába nyúlóan szöszöltem valamelyik szöveggel. Egyszer befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy tarthatnánk kutyát. Más, mint magyar kutyafajta, nem is jöhetett szóba. A lakás korlátozott méretei miatt túlontúl nagy testű vagy hosszú szőrű nem érkezhetett, de a kisebb termetűek sem fogtak meg. Maradtak a vadászkutyák, amelyek közül a vizsla tagadhatatlanul tetszett, viszont mostanra – szerencsére, teszem hozzá – eléggé divatos lett, ezért valami különlegesebbre vágytam.
Ekkor találkoztam az erdélyi kopóval. Már a látványa is megbabonázott: áradt belőle az energia, az elegancia, az intelligencia, mélyen ülő, mélybarna szemei állhatatosságról, hűségről és valami szomorkás nyugalomról tanúskodtak. Nincs rá jobb szó: azonnal beleszerettem. Miután otthon szelíden elővezettem a kutyakérdést, egyáltalán nem fogadta osztatlan lelkesedés, és hamar elutasították a bimbózó lelkesedés szülte ötletet. A végső szót Zsuzska mondta ki; látva, hogy mennyire lefittyentem, másnap ismét felhozta a témát, és megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen kutyára is gondoltam. „Erdélyi kopóra!” – feleltem kapásból, és megérezve elgyengülését rögvest képeket kezdtem mutogatni a fajtáról, levegővétel nélkül soroltam mindazt, amit az elmúlt napok során elolvastam erről a hungarikum fajtáról. Mondanom sem kell, végül beadta a derekát.
Pedig próbáltak róla lebeszélni – kis túlzással mindenki. Édesanyám és a feleségem szülei érthető módon azt szerették volna, hogy előbb legyen gyerekünk, és a testvéreim is azzal érveltek, hogy lakásban nem lehet kutyát tartani, köztudomásúan nagy(obb) mozgásigényű vadászkutyát pláne nem. Akkora felelősséggel jár, ami meghaladja a képességeimet – folytatták –, a barátaim szerint pedig, akiket szintén meginterjúvoltam a döntés előtt, a magamfajta embernek egyáltalán nem való kutya. Az egyikük – arcát most is látom magam előtt – froclizva vetette a szememre: „Persze, majd egy hajnalig tartó sörözés után hazabattyogsz, és indulsz a kutyádat kivinni sétálni?! Értsd meg, Gergő, ez nem te vagy!” Bennem viszont akkora volt a késztetés és a kalandvágy, hogy nem hagytam magamat lebeszélni. Rettenetesen vonzott az életérzés, és már annak a gondolatától is izgalomba jöttem, hogy lehet egy ilyen kutyám. Ha akkor rájuk hallgatok, minden egészen máshogy alakult volna. Hetekkel később egy Németországból nyugdíjaséveire hazaköltöző fogorvos asszony nyugtatott meg, hogy jól döntöttem, amikor az immár szokásossá vált városligeti sétán elmeséltem neki mindezt. Saját magával példálózva állította: igenis bohémeknek való a kutyatartás.
Az érkező kis kopókölyök, Dió fenekestül forgatta fel az életünket. Veleszületett magabiztosságával, a kétely legkisebb szikrája nélkül vette birtokba a lakást, hercigeskedve járt-kelt, játszott és heverészett a társasházat körbeölelő vékonyka kertben is. Másfajta örömöt, hangulatot és állandó beszédtémát csempészett az addig is örömökkel teli életünkbe. Pár nap után úgy éreztük, öröktől fogva velünk van, és nem értettük, eddig hogyan maradhatott ki a kopótartás az életünkből, többé pedig el sem tudtuk elképzelni, hogy valaha ne legyen mellettünk kutya. A kis kopó életünk egyik legnagyobb találkozása volt, és egészen új felismerésekre vezetett minket.
A kiskutya – ahogy azt előre sejtettük – viszonylag feszes napirendet adott az életünknek. Ettől fogva reggel és késő délután nagyokat sétáltunk, legtöbbször közösen, hármasban. Diónak viszont sajnos nem volt szerencséje. Egy nap biciklissel ütközött a Ligetben, amitől megriadt, és hazáig szaladt. A helyi gíroszos elmondása szerint a Hungária körutat átszelve elcsapta egy autó, de tovább tudott még nyargalni. Valószínűleg otthon várt volna minket, de sokkot kapott, továbbszaladt. Egy hétig kora hajnaltól késő éjjelig kerestük, szórólapokat osztogattunk, posztereket ragasztottunk, keresési csoportokat koordináltunk, intézkedtünk folyamatosan. Dió eltűnését bemondta a rádió, taxisok figyelték, hogy felbukkan-e valahol, és a csodálatos kutyás „szubkultúrának” köszönhetően vadidegenek vették nyakukba a kerületet, hogy segítsenek megtalálni. Nem lehetünk nekik eléggé hálásak. Dió egy hét után lett meg, amikor a sokezres megosztások nyomán egy idegen értesített telefonon, hogy fekszik egy hasonló kutya élettelen teste a Kincsem Parkkal szembeni sínpáron. Dió csak pár órája pusztulhatott el, épphogy kihűlt tetemét anyósoméknál temettük el a kertben, fejfául egy őszirózsabokrot ültettünk. Akkor úgy hittük, soha többé nem lesz kutyánk, mert nem tudtunk eléggé vigyázni rá, így nem is érdemeltük meg. Minden holmiját összeszedtük és eltüntettük, még hetek múlva is a sírás kerülgetett minket, valahányszor eszünkbe jutott. Kisvártatva aztán éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, és ismét belevágtunk.
Így érkezett az életünkbe Kunhegyesről Dongó. Az erdélyi kopó színe döntően fekete-cser, némi fehér jeggyel a pofa- és mellkastájékon, esetleg a végtagokon vagy a farvégen, Dongó viszont kizárólag fekete és cserbarna, ezért nevét a szülőhelyemen, a Csallóközben is előforduló, fekete és világos sávokkal borított földi poszméhről adtam neki. Dongó rekordgyorsasággal töltötte be a kis Dió hagyta űrt, sőt mivel hasonlítottak is, idővel a velük kapcsolatos érzéseink is összemosódtak. Az Amerikában karriert befutó John Lukacs történész, akit volt szerencsém valamelyest személyesen is ismerni, mondogatta azt az – emlékeim szerint portugál – közmondást, hogy a Jóisten görbe vonalakkal ír egyenesen. Furcsa vargabetű ez az egész kopótörténet, és az is, ahogy azután alakult. Dongót abban az évben, hogy hozzánk került, a fajta hivatalos szervezetének, a Magyarországi Erdélyi Kopó Klubnak a jubileumi, ötvenedik kiállításán a kanok versenyén a fiatal klubgyőztes címével díjazták, azóta pedig szinte minden címet megnyert, amit meg lehet: az egyik legsikeresebb erdélyi kopó lett.
Hogy ne legyen egyedül, kisvártatva hoztuk mellé Cohárdot, egy újabb erdélyikopó-kölyköt, ezúttal Gyergyószentmiklósról. Cohárd és Dongó valódi duóvá szoktak össze. Coci (leginkább így nevezzük) mára elválaszthatatlan egy évvel idősebb barátjától, rengeteget tanult tőle. Dongó nyugodt természetével nagy szerencsénk van, izgágább, nyugtalanabb kopóval akár megoldhatatlan is lett volna a közös tartás. Ha még ez sem volna elég, mintha nem bírnék magammal, egy hónapja van immár egy harmadik kis kopó is az életünkben, Zete. Érkezését Cohárd és Dongó részéről mérsékelt öröm fogadta, és csak miután sejteni kezdték, hogy az új jövevény tartósan velünk marad, változtattak a tartózkodásukon. Ehhez kellett a kicsi aranyos pajkossága és ösztönösen jó politikus alkata: született diplomata, egyiktől a másikig szalad „udvarolni”, hol az egyik fülét nyalogatja, hol a másik lábát rágcsálja. Ezekkel a bájos akcióival egy hét alatt sikerült elérnie, hogy befogadják. A kísérlet, hogy három ivaros kan zavartalanul, békében megférjen egy légtérben, egyelőre jól halad.
Ha valaki komolyan csinálja, a kopótartás (szándékoltan nem kutyatartást írok) nem merül ki a reggeli és esti sétáltatásban. A kopóval sok időt kell tölteni, ez a fajta szereti a rendszeres tanítást és a foglalkozást, és kifejezetten igényli a gazda közelségét. Ha úgy tetszik, szellemileg és fizikailag is le kell terhelni. Ha ez nem így van – tapasztalt kopósok ezt megerősítik –, a kopó magának talál elérhető foglalkozást: jobb esetben ágylábat, kertet vagy ruhaneműt, rosszabb esetben kínálkozó csavargási lehetőséget, esetenként a környék erdeiben saját szakállára űzött önfeledt vadászatot. Ha valaki erdélyi kopóssá válik, egészen sajátos szubkultúrába csöppen, hamar rájön, hogy egyáltalán nincs egyedül az „őrületével”, sőt ebben a közösségben akadnak olyanok, akik már a hetvenes-nyolcvanas évektől aktívan kopóznak. A kopózás számtalan módon és mélységben megélhető közös élményt, társaságot és szabadidős lehetőséget kínál. A Magyarországi Erdélyi Kopó Klub minden évben kiállításokat, a kopó és gazdája részéről egyaránt koncentrációt, rutint, állhatatosságot igénylő, izgalmas munkaversenyeket és a találkozásra, tapasztalatcserére egyaránt szolgáló klubhétvégéket – idén még konferenciát is – szervez. Van olyan, aki a kopójával a manapság egyre divatosabb mantrailingbe (személykövetés) ugrott fejest, más rendszeresen nagy távokat fut és túrázik, sőt dolgozik kopó szarvasgomba-keresőként és mentőkutyaként is, sokaknál pedig ez a fajta kizárólag nyugodt és vidám családi kedvencként szolgál.
Minket beszippantott a kopózás, így hamar keresni kezdtük a kopóval gyakorolható újabb és újabb lehetőségeket. Így jutottunk el csakhamar a vadászathoz. Eddigre felötlött bennem számtalan régi családi emlék, és mint valami későn aktiválódott alvó gén, jutottak eszembe a történetek dédnagyapámról és keresztapámról, akik a református lelkészi hivatás mellett mindketten szenvedélyes vadászok is voltak. A kopóval való hajtóvadászat rendkívül izgalmas tevékenység, a kutyákban izzó feszültség hamar átragad a hajtókra is, az egész láza és hangulata pedig már az első dél-somogyi vadászatunkon elragadott. Ha vadászni megyünk, alig tudunk aludni, rendszerint hajnalok hajnalán kelünk, izgulunk, hogy a felkészülés ellenére semmi ne maradjon otthon. A zalai, őrségi, gyulaji, nógrádi sűrűk erdei dimbes-dombos terepe, az eső, a hó vagy a mélyen fagypont alatti hideg gyakran fizikailag is kimerít, de leginkább a kopóink miatt aggódunk: ez a fajta ugyanis a gazdájától távol keresi fel és hajtja a vaddisznót, a vadászat végére akár ötven-hatvan kilométert is teljesítve, a vaddisznóhajtás pedig nagy kockázatokat tartogathat. Ha a kopó egy kicsit is óvatlan, súlyos sebeket szerezhet, vakmerősége akár az életébe kerülhet.
A hajtóvadászat során csaholásuk, jellegzetes hajtó- és állítóhangjuk sík terepen akár másfél kilométerről hallatszik, és a GPS-es nyakörveknek köszönhetően láthatjuk is őket, tudhatjuk, merre mozognak. Vaddisznóhajtásra nagyjából novembertől január végéig járhatunk, ha sikerül jól megszerveznünk a szezont, akkor e három hónap alatt a szokásos teendőink mellett körülbelül tíz-tizenkét vadászatra tudunk eljutni.
A vadászati lehetőségeken túl a kopóink az év többi részében is igénylik a fizikai terhelést. Urbánus környezetben a mindennapos közös sétákon túl mi ezt a kerékpáros futtatással, a vadászati szezonra való közös fizikai felkészüléssel, vércsapagyakorlásokkal, valamint a fegyelmezési feladatok és utasítások heti rendszerességű gyakorlásával érjük el.
Erdélyi kopót tartani igazi kihívás, de egyben kalandot, számtalan élményt, lelki, mentális és pszichés felüdülést is jelent. Persze előfordul, hogy magunk sem értjük, mit keresünk hajnalban a Hajógyári-sziget spiccén a vízszintesen szakadó esőben, mégis szerencsés flótások vagyunk, amiért a természetben tett közös sétával indíthatjuk a napot. Az erdélyi kopóval való együttélés ráadásul szembemegy a mai korszellemmel: tartós elkötelezettséget igényel egy olyan világban, amely arról is szól, hogy ha valamit megununk, akkor eldobjuk, és másra váltunk. Felelősségvállalással, valaki(k)ről való állandó gondoskodással jár abban a korban, amikor csak úgy ömlik ránk a „törődj csak magaddal!” életvezetési tanács.
A kopóval való foglalkozás sok erőt és energiát emészt fel, és soha meg nem térülő anyagiakat igényel, ilyenek például a vitaminok, a tápok, az oltások, a betegellátás és az esetleges sérülésekkel járó fizetnivalók, a versenyek díjai, az utazások költségei. Egy felgyorsult világban, amikor mindenki rohan, és mégis semmire nem ér rá, valóban minőségi idő ráfordítását követeli meg. Mostanra már tudom, hogy a kopótartás identitást hordoz, és amennyire le is köt, az internet, a közösségi média és az egyre zabolátlanabbá váló információdömping közepette az őrületből való kiszakadás szabadságát, a ténylegesen átélhető és a mentális szecesszió lehetőségét is adja. Leköti a szabadidőt, feladatot és gondot ad, de az ember végül megtalál valamit: a természetközeli életet, benne önmagát és a boldogságát. Erdélyi kopót tartani ezért maga a lázadás. Egy mindegyre varázstalanított világgal szemben az én lázadásom mindenképp.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
