A tévelygő úttörő
Ferenczy István nem volt tisztában tehetsége mibenlétével, teljesítménye értő kritika híján a zseniális és a gyenge között bizonytalankodott.
Van a nagyanyám, anyám anyja, kilencvenegy éves, egy ideje szemüveget vesz fel olvasáshoz, tavaly elkezdett fájni a csípője, és bár még simán felmegy a lépcsőn a harmadik emeletre, utána azért leül pihenni egy kicsit. Egyedül a kérlelhetetlen szigorúsága nem változott: az élet harc, amelyben mindenki csak magára számíthat. Legalábbis a férfiakra biztosan nem, mondja mindig már az én lányaimnak is a nagyanyám; ugyan közel hatvan évig élt házasságban, finoman szólva is elég szkeptikus ezzel az intézménnyel – és úgy általában a férfi-nő viszonyokkal – kapcsolatban.
Petőcz András (Budapest, 1959) József Attila-, Márai Sándor- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író. Az 1980-as években csatlakozott az avantgárd párizsi köréhez, volt a párizsi Magyar Műhely felelős szerkesztője, a Jelenlét című folyóirat vezető szerkesztője, az ő nevéhez fűződik a Médium-Art című szamizdat és művészeti egyesület is. Műveit bemutatták többek közt Párizsban, Berlinben és Varsóban, képverseiből is rendeznek kiállításokat. Főbb művei: Önéletrajzi kísérletek (1984), A láthatatlan jelenlét (1990), A napsütötte sávban (2001), Idegenek (2007), …és arcára álarcot teszen (2017), Concrete (Experimentális költészet 1980–2018) (2018)
Hogy hogyan függ össze mindez Petőcz András novelláskötetével, arra magam sem tudom a pontos választ. Talán a cím miatt, talán mert a Mándy Iván nyomában járó történetek hétköznapiságában a nagyanyám praktikus életszemlélete köszön vissza, talán mert a szereplők – nők és férfiak – általános jellemzője a lehetőségek fel nem ismerése, a kötődésre való képtelenség és az ebből következő örök magány. A rövid életképek néhány kivételtől eltekintve Budán villannak fel, és bár Márai óta tudjuk, hogy „Budán lakni világnézet”, ez esetben a városrész kevésbé polgári arca mutatkozik meg: a Halászbástya tövében minden este menetrendszerűen megjelenő hegedűs vagy az egykori szuterénlakásáról álmodó hajléktalan sorsa csak még keserűbb a csodás díszletek árnyékában. Ahogyan a magyar történelem egyes fejezetei sem tűnnek fel jobb színben. A címadó novellában a vészkorszak, A köpésben a szocialista besúgóvilág köszön vissza; utóbbi különösen érzékletesen sűríti magába a múltba való beragadás kicsinyes és lélekromboló következményeit.
Még szerencse, hogy Petőcz sem ezekben, sem a vélhetőleg önéletrajzi ihletésű írásokban nem akarja megmondani, kinek és miért kell igazat adnunk. Helyette finoman tágítja a kört, az egyéni helyzetjelentéseket általánossá emelve, amiben az egyedülléttől, haláltól való örök emberi félelem a közös nevező. („Mondhatjuk talán azt, hogy a férfi inkább a vereségtől félt. A kudarcoktól. Hogy egyszer kiderül, nem volt semminek semmi értelme. És hogy majd magatehetetlenül, kiszolgáltatottan kell tudomásul vennie, hogy vége van mindennek, hogy be kell fejeznie azt, amit életnek nevezünk, és hogy felesleges volt szinte minden.”) Ennek eredménye, hogy a végére azon kapjuk magunkat, hogy mintha egyszerre és külön-külön is minden szereplő mi magunk lennénk a tanárába szerelmes gimnazista lánytól a fiatal nő után vágyakozó Mesteren át a haldokló anyjával zavartan szelfiző férfiig.
Ez pedig ugyanaz a csel, amivel a képzőművészként is jegyzett író-költő – ez év elején a Műcsarnokban mutatták be vizuális költészeti alkotásait – egyszer már berántott minket egy igen különös világba. A szintén a Napkút kiadó gondozásában megjelent Idegenek regénytrilógia hasonlóan különleges, szikár, egyértelmű mondatokból felépülő olvasmány, amely „úgy beszél a valóságról, hogy olvasás közben tudjuk, mindez nem a valóság. És úgy beszél el kitalált történetet, hogy olvasás közben érezzük: mindez nem kitalált történet”. A disztópia, ami a direkt azonosíthatóság ellenére is jól felismerhetően Európa bizonytalan jövőjéről szól, egy lehetséges háború előzményét, folyamatát és végét mutatja be. A kislánykora óta szenvedő főszereplő utolsó mondata – „Öregasszony vagyok, de még van jogom élni” – mégis hagy némi reményt. Csakúgy, mint ennek a keserédesre hangolt új kötetnek a különös apró meséi, amelyek csak annyira szorítják össze a gyomrunkat, hogy azért még vágyjuk a folytatást.
Petőcz András: Az öregasszony, aki valamikor kislány volt. Napkút, 2022
Ferenczy István nem volt tisztában tehetsége mibenlétével, teljesítménye értő kritika híján a zseniális és a gyenge között bizonytalankodott.
Szinte nincs már nagy, csak nagyon nagy, nincs szurkoló, csak fanatikus, nincs sok, csak számtalan, nincs szakács, csak séf. Túloz a hírversenyben izzadó sajtó, túloz a hétköznapi beszéd.
Bohuslav Balbín, a jeles cseh történetíró 1677-ben ezt írta a kolozsvári testvérek Prágában látható, 1373-ban készült Szent György-szobráról: „miraculo est artificibus”, azaz csoda a művészek számára. Igaza volt, de nem csak nekik csoda, az egész művészettörténet számára az.
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.
Magyarországon a bölcsődei és óvodai pedagógusok között csupán 0,6 százalék a férfiak aránya, az általános iskolákban a tanárok 15, a középiskolában pedig 33 százaléka férfi egy 2021-es kutatás szerint. Hogyan alakult ki ez a helyzet, és miért van negatív hatással tanárokra, diákokra egyaránt? Mit lehetne tenni a tanári karok nemi kiegyenlítéséért? Németh Szilvia oktatáskutatót, szociológust, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.