Hogy hogyan függ össze mindez Petőcz András novelláskötetével, arra magam sem tudom a pontos választ. Talán a cím miatt, talán mert a Mándy Iván nyomában járó történetek hétköznapiságában a nagyanyám praktikus életszemlélete köszön vissza, talán mert a szereplők – nők és férfiak – általános jellemzője a lehetőségek fel nem ismerése, a kötődésre való képtelenség és az ebből következő örök magány. A rövid életképek néhány kivételtől eltekintve Budán villannak fel, és bár Márai óta tudjuk, hogy „Budán lakni világnézet”, ez esetben a városrész kevésbé polgári arca mutatkozik meg: a Halászbástya tövében minden este menetrendszerűen megjelenő hegedűs vagy az egykori szuterénlakásáról álmodó hajléktalan sorsa csak még keserűbb a csodás díszletek árnyékában. Ahogyan a magyar történelem egyes fejezetei sem tűnnek fel jobb színben. A címadó novellában a vészkorszak, A köpésben a szocialista besúgóvilág köszön vissza; utóbbi különösen érzékletesen sűríti magába a múltba való beragadás kicsinyes és lélekromboló következményeit.

Még szerencse, hogy Petőcz sem ezekben, sem a vélhetőleg önéletrajzi ihletésű írásokban nem akarja megmondani, kinek és miért kell igazat adnunk. Helyette finoman tágítja a kört, az egyéni helyzetjelentéseket általánossá emelve, amiben az egyedülléttől, haláltól való örök emberi félelem a közös nevező. („Mondhatjuk talán azt, hogy a férfi inkább a vereségtől félt. A kudarcoktól. Hogy egyszer kiderül, nem volt semminek semmi értelme. És hogy majd magatehetetlenül, kiszolgáltatottan kell tudomásul vennie, hogy vége van mindennek, hogy be kell fejeznie azt, amit életnek nevezünk, és hogy felesleges volt szinte minden.”) Ennek eredménye, hogy a végére azon kapjuk magunkat, hogy mintha egyszerre és külön-külön is minden szereplő mi magunk lennénk a tanárába szerelmes gimnazista lánytól a fiatal nő után vágyakozó Mesteren át a haldokló anyjával zavartan szelfiző férfiig.

Ez pedig ugyanaz a csel, amivel a képzőművészként is jegyzett író-költő – ez év elején a Műcsarnokban mutatták be vizuális költészeti alkotásait – egyszer már berántott minket egy igen különös világba. A szintén a Napkút kiadó gondozásában megjelent Idegenek regénytrilógia hasonlóan különleges, szikár, egyértelmű mondatokból felépülő olvasmány, amely „úgy beszél a valóságról, hogy olvasás közben tudjuk, mindez nem a valóság. És úgy beszél el kitalált történetet, hogy olvasás közben érezzük: mindez nem kitalált történet”. A disztópia, ami a direkt azonosíthatóság ellenére is jól felismerhetően Európa bizonytalan jövőjéről szól, egy lehetséges háború előzményét, folyamatát és végét mutatja be. A kislánykora óta szenvedő főszereplő utolsó mondata – „Öregasszony vagyok, de még van jogom élni” – mégis hagy némi reményt. Csakúgy, mint ennek a keserédesre hangolt új kötetnek a különös apró meséi, amelyek csak annyira szorítják össze a gyomrunkat, hogy azért még vágyjuk a folytatást.

Petőcz András: Az öregasszony, aki valamikor kislány volt. Napkút, 2022