Jókai életszerű tündérmeséje – így jelenik meg az Al-Duna világa Az arany ember című regényben
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Hölvényi Kristóf
Felfelé tekintünk: a városból a szerzetesek méltóságteljes épületeire. Mert a fekete reverendák árnyékában kezdetektől fogva megbújik és él egy apró település is, amely szervesen hozzátartozik Szent Márton hegyéhez. Kocsis-Maár Kingával, a városi könyvtár helyi születésű vezetőjével beszélgetve megelevenedik előttünk a múlt egy emberöltőnyi időszaka. S innen úgy tetszik: az apátság olyan, mint egy öreg fa, melynek termései lehullnak a körülötte lévő talajra, és alatta, a gyökereiből táplálkozva megújuló élet, közösség, egy város születik.
„Régi az épület, de próbálok rendet tartani” – szabadkozik Kinga, mikor az ajtón belépve megállok, és hosszan körbenézek az egy teremből álló könyvtáron. A maszk alatt elejtett mosollyal próbálom nyugtatni a könyvtárost, aki – a szemén látom – visszamosolyog, miközben hellyel kínál.
Igaz, itt nem a tüchtig rend és az ezeréves távlatok varázsolnak el, mint az apátságban, de hangulata van a helynek: családiassága és bensőségessége.
Alig egy hete vettem át a könyvtár vezetését, amikor betért egy idős bácsi. Ugyanígy megállt az ajtóban, és körbenézett. Rövid csend után azt mondta, kíváncsi volt, áll-e még ez az épület, mert a hatvanas évek elején, amikor társadalmi munkában felhúzták, ő is az építők között volt. Ebből a pillanatból azóta is táplálkozom, hiszen arra emlékeztet, hogy az itt élő közösségnek fontos közös ügy volt, hogy legyen könyvtár.
És ön hogyan emlékszik: milyen volt, mikor először belépett ide gyerekként, mikor még új volt?
Gyerekkoromból nincs ilyen emlékem. Én akkor kicsi voltam, ide a nagyok jártak. Aztán a tanulmányaim időszakában, amikor én is könyvtárba járó ember lettem, Budapesten éltem. Sőt ott is kezdtem dolgozni. Miután visszaköltöztem Pannonhalmára, az apátság múzeumpedagógusaként dolgoztam tizenegy évig. Négy éve vettem át a városi könyvtár vezetését. De szívesen elmondok még egy meghatározó élményt. Két napja dolgoztam itt, mikor bejött egy néni, aki gyerekkoromból ismert, és azt mondta: „Na, kis Kingám, adj valamit, ami nekem való!” Megdöbbentett, hogy feltételezi, ismerem annyira, mint ő engem, és hogy tisztában vagyok az olvasói ízlésével. Ez a tapasztalat arra intett, hogy rá kell hangolódnom az idejárókra, és ehhez családias légkört kell teremtenem.
Városi könyvtár a neve, de nekem a szülőfalum hangulatát idézi fel. Mitől város Pannonhalma?
Valamikor régen, Mátyás király uralkodása alatt városi rangja volt a településnek, a mai értelemben vett városi címet pedig 2000-ben az apátság kulturális jelentősége miatt kapta meg. Ám azon, hogy tényleg város legyen a ma mintegy négyezer lakosú Pannonhalma, az itt élőknek is dolgozniuk kell. Most azt érzem: a faluból kinőttünk, de még nem értünk meg a városra. Az apátság ezer éve a stabilitás, az időtlenség és a folyamatosság, alatta a település az állandó változás.
Hogyan élte meg a változásokat helybéliként?
Én itt még faluban nőttem fel, ahol a legtöbben állatot tartottak, művelték a kertjüket, és mindenki ismert mindenkit. Szerettem itt felnőni, mert biztonságban éreztem magam. Volt egy háló, amely tartott. Sok apró pont szoros kötődést alakított ki az emberek között. Ma már senki nincs, aki tehenet tart és tejet árul. Nincsenek azok a falusi kézművesműhelyek, mint gyerekkoromban: nincs cipész, kalapos, szabó. Nem áll a főtérnél az a néni, aki mindennap figyelemmel kísérte, mikor megyek és mikor jövök az óvodából. Sokan meghaltak már a régi lakók közül, és új emberek érkeztek. Ez teljesen normális, és hiszem, hogy ebből jó is kisülhet. De fontos, hogy a kötődések megmaradjanak vagy legyenek új kötődési pontok. Talán ilyen hely lehet a könyvtár is. Biztos vagyok benne, hogy aki valahonnan ideköltözik, az mind vágyik arra, hogy közösségben legyen.
Mik lehetnek kötődési pontok?
Én elsősorban a könyvtár olvasóival találkozom. Úgy látom, akik az utóbbi évtizedben ideköltöztek Győrből vagy az ország más részéről, többnyire városi mentalitást hoztak magukkal, itt pedig egy 21. századi, élő vidéki életmódot szeretnének megvalósítani. Sok programunk, programsorozatunk indult abból, hogy fenntarthatósági workshopokat, ökoklubot szerveztem, amelyek segítik őket ebben. Ezek sikerét, lendületét látva aztán a régebben itt lakók is egyre inkább bekapcsolódtak. De fordítva is igaz. Amit a régi lakók segítségével szervezek, például felolvasóesteket vagy helytörténeti beszélgetéssorozatot, szintén szívesen látogatják az újak. Ezért mondtam, hogy a könyvtár lehet kapcsolódási pont: tér arra, hogy megismerjük egymást, közösen gondolkodjunk.
Ha már elindult a városiasodás, hogyan lehet megőrizni, átmenteni a helyi hagyományokat?
A megőrzést úgy értem, ahogy Morus Tamás mondja: „A hagyomány nem a hamu dédelgetése, hanem a láng továbbadása.” Én alapvetően a jövőre tekintek, ám úgy gondolom, hogy a helynek vannak olyan értékei, amelyeket igenis meg kell őrizni. Még ha nem is feltétlen tárgyi, fizikai valóságukban, de tudnunk kell, mi miért volt úgy, ahogy, és mi egy-egy épület, településrész vagy növény története, varázsa. Mert fontos, hogy ha nem maradhat is minden ugyanúgy, hisz fejlődik, változik, bővül a település, legalább az eszmeiségéből valami maradjon a jövőre.
Például?
Egyre több telket építenek be, sorra tűnnek el a szabad területek. És emiatt olykor összeszorul a szívem. Ám ha megnézem a régi térképeket, azt látom, ez mindig is így volt. Az ember helyet keres magának a földön. És kell is, hogy teret adjunk ennek, hiszen mindenki hozhat valami értéket magával ide, de fontos, hogy az érkező próbálja megőrizni, felhasználni a hely adottságát, történelmét. Itt van mindjárt a szomszéd épület, a járóbeteg-rendelő. A helyén valaha az általános iskola tankertje volt. Ezért nekem először azt jelentette, hogy az aktivitásról passzivitásra változott a hely funkciója. Persze látom benne a fejlődést, de nem véletlen, hogy könyvtárvezetőként szinte az első dolgom volt, hogy a telek végébe – a régi tankert közelébe – virágokat és fákat ültettem. Nekem fontos volt, hogy legalább a szemlélet ne múljon el, amelyet a hely őriz.
Ez így szorosan kapcsolódik a településrészek, épületek történetének bemutatásához, amit említett.
Igen, épp ez a lényege. Nemcsak a faültetés miatt teszem, vagy mert a növények a mániám, hanem azért, hogy ismerjük meg, hol élünk. Most épp azon gondolkozom, hogy a 20. század második felének történetét miként lehetne feldolgozni helyi, közösségi szinten. Mert úgy érzem, az utolsó pillanatban vagyunk, még éppen élnek azok, akik vissza tudnak emlékezni, és már szívesen mesélnek is, ha kérdezzük őket. Egy beszélgetéssorozatot tervezek, ahol időseket kérdezünk mi, fiatalabbak. De ez is kettős célt szolgál: akik idevalósiak, azoknak a feldolgozás, akik nem idevalósiak, azoknak meg a kötődés kialakítása miatt fontos.
Az apátság és a település között milyen kötődési pontok vannak, s hogyan változtak?
Nagyon leegyszerűsítve, maga a település eleve úgy alakult ki, hogy az apátság működtetéséhez kellettek szakemberek: kézművesek, jobbágyok. Tehát a falu jelentős része a monostorhoz kapcsolódva élt és dolgozott. Együtt a szerzetesekkel. Még az én életemben is kitapintható nyomai vannak ennek. A nagymamám például a konyhán dolgozott, ezért a húsvéti sonkát a családunk mindig úgy készítette, ahogy ő az apátságban tanulta. Ám a történelem során ez az egység megbomlott. A hatvanas-hetvenes évektől a régi szokások kikoptak. A mostani ötven-hatvan évesekben, akik abban az időszakban voltak fiatalok, amikor tiltva volt a vallásgyakorlás, nem alakult ki kötődés, egyáltalán az a tisztelet és érdeklődés a szerzetesek iránt, mint a régiekben. De aligha akad olyan ember ma Pannonhalmán, akinek ne lenne valamilyen kötődése az apátsághoz; ha ő maga nem dolgozott is ott, családtagja, felmenője, ismerőse biztosan.
Azt mondta, ön is dolgozott az apátságban.
Igen, tizenegy évig voltam ott múzeumpedagógus. Az arborétum turisztikai fejlesztésével, gyógynövényes programok szervezésével foglalkoztam többek között. Érdekes egyébként, hogy mikor eljöttem, akkor figyeltem fel rá, hány háznál vannak olyan különleges növények – mint a hortenzia vagy a fás szárú peónia –, amelyek egyértelműen az arborétumból kerültek a faluba. Valószínűleg a szerzetesek hozták a családoknak, amelyekhez jártak, hiszen akkor még nem volt nyitott az apátsági kert. Tehát a kultúra meggyökeresedett, ennek nyomai még ma is felfedezhetők, és erre a kötődésre mutatnak rá.
És ön hozott valamit, mint a nagymamája a húsvéti sonkával, ami megmaradt azóta is?
Ha valamit, azt megtanultam, hogy nem öt-tíz éves tervekben kell gondolkodni, hanem hosszabb, akár ezeréves távlatokban. Ez mélyen belém ivódott, és egészen más szemléletmódot adott nekem. Megtanultam, hogy ha valami most nem sikerül, akkor sikerül később, és nem muszáj, hogy én legyek a csodatévő, aki gyökeres változásokat visz végbe. Erre nagy szükségem is van a könyvtárban.
Hogyhogy, ezeréves léptékben gondolkodik a könyvtárról?
Már azzal is beérem, ha a gyerekemnek át tudok valamit adni. (Nevet) Arra értettem, hogy több tervem, álmom van, amit nem tudok megvalósítani egyik napról a másikra. Hiába szeretnék kacsalábon forgó könyvtárat, ha nincs hozzá elég anyagi forrásom. Ettől függetlenül merni kell álmodni. És nem kell félni attól, hogy nem látjuk a tevékenységünk gyümölcsét. Lehet, hogy az én feladatom az, hogy elültessem a magot, amely majd később kel ki. Arra törekszem, hogy ne az anyagi erőforrás határozza meg a munkámat. A korlátokban ne a hiányt lássam, hanem a lehetőséget.
És működik?
Egyre inkább az alulról induló kezdeményezésekben hiszek. A sok pici lépésben. Abban, hogy aki aktívan részt vesz valamiben, azt a magáénak érzi. Nem tudok mindig közismert embert meghívni könyvtári rendezvényre, ám megkérhetem a nyugdíjas óvó nénit, hogy olvasson fel, és kérhetem az idejárók segítségét, akik önkéntesen tesznek valamit. Ez körülményesebb, viszont sokkal többet ad: erősíti a közösséget. A faültetés, amit említettem, például úgy történt, hogy először volt egy workshopsorozat, ahol kézműves szappanokat és használt pólókból varrt táskákat készítettünk. Ezeket eladtuk, és a bevételből vásároltunk facsemetéket. Akik a fákat ültették, ma visszajárnak öntözni.
A növények ismerete, szeretete, használata is az apátságban töltött évek eredménye?
Alapvetően hiszek a természetességben. És hiszem, hogy a földhöz való kötődés nemcsak a történelmi emlékekre és az épített környezetre vonatkozik, de a szó szerinti földhöz kötődést is jelenti. Nemcsak azért jó paradicsomot nevelni a kertedben, hogy ne külföldről idehozott árut egyél, hanem azért is, mert ha ebben a földben nőtt az a paradicsom, akkor az jobban be tud épülni a szervezetedbe. Szükségünk van a földre, ahonnan jöttünk, nemcsak lelkileg, testileg is. Most, hogy ezt kérdezi, arra gondolok, valóban egész életemben a szavakkal és a növényekkel foglalkoztam, tanárként, múzeumpedagógusként az arborétumban és itt könyvtárosként is. És most azt is tudom, az foglalkoztat leginkább, hogyan kapcsolódik össze a hasznuk és a bennük való gyönyörködés. Ezt keresem egyaránt a szavakban és a növények bárminemű felhasználásában. Mindkettőt szeretném jól használni, és közben rácsodálkozni, gyönyörködni is bennük.
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
Élt a múlt század elején egy bizonyos Kumibri úr, a „kapitén”, a „vizibüffés”, a dunai vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget különc kőnyomdásza, aki nem mellesleg utálta a vizet, úszni sem tudott. Élni viszont annál inkább. És mosolyogni.
A Mohács alatti digáncsi mellékágban három hajóroncs rejtőzik az iszap alatt, melyek eredetéről máig csak találgatni lehet. A helyszín megközelíthetetlensége és a Duna lassú munkája csak még titokzatosabbá teszi őket. Cikkünk bemutatja a roncsok felfedezésének körülményeit és lehetséges történetét.
Több mint húsz éve indult a párkányi Hídőr program, azóta az Antarktiszt leszámítva az összes földrészről a régióba csalogatja a művészeket. Himmler Györggyel, a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás vezetőjével kultúrák kapcsolódásáról, emberi és természeti értékekről beszélgettünk.
A Potykacsárdától a pörbölyi Ökoturisztikai Központig apasztottuk a kilométereket a Dél-Gemenc ártéri rengetegében. Átöleltük az ország legnagyobb kerületű fáját, figyeltük az erdő ezernyi rezdülését, s mielőtt visszatértünk volna Bajára, szalonnát sütöttünk a vadregényes Duna-part kövei között.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.