A főszereplő végig az a különös, elfeledett táj marad, amit jobbára Az arany ember Vaskapu-leírásából ismerünk, már aki nem ugrotta át a Jókai-regénynek a közvélekedés szerint nem túl érdekfeszítő első negyven oldalát. Szálinger és várandós felesége ezen az egykori magyar–szerb–román hármas határon fekvő vidéken tölt el egy hónapot, a hosszú hetek alatt érdekes barátságot kötve a szállásadó friss nyugdíjas román házaspárral. A Google Fordító segítette kölcsönös érdeklődés egymás nyelve, szokásai, ételei és történelme iránt adja azt a biztos alapot, ami által az ideiglenesen itt állomásozó szerelmesek szeme még jobban kinyílik a környező világra. De nemcsak annak zsugorodó jelenére, hanem arra a némileg fényesebb múltra is, ami a Magura-barlang ősemberrajzaitól a századfordulón még pezsgő-nyüzsgő Orsova közvetlen Duna-parti utcáján álló hajóskapitány folyton integető jobb kezéig ível.

Ezt a szó szerint elsüllyedt Atlantiszt – a régi Orsovát elárasztották, és új épült helyette – kutatja a maga módján a naplóíró, szerencsésen elkerülve a régmúlt dicsőségén való hiábavaló merengést. Helyette sorozatos kérdések villannak fel: lehetett volna-e más a sors e „sűrű vidéken, ahová gyakran járt a történelem”? Kinek, minek az identitását kellett volna megőrizni ott, ahol ilyen egyszerre természetes és természetellenes módon keveredtek a különböző nációk a magyartól a törökön át a szerbig, románig? Minek az egész hajcihő a víz alatti és víz feletti emléktáblákkal, mecsetek és templomok háborújával, ha mindennek a vége úgyis a globalizmus egyformasága, „a zsugorodás, mindegyekvagyunk-állapot, ráadásul folyamatában, azaz egyremindegyebbekvagyunk-állapot” lesz? És – mondja még Szálinger – „[a] legszomorúbb, hogy ebben nincs is semmi szomorú. Így zajlik a történelem, és ha fájós, ha nem, kicsiben meg lehet mutatni és csodálni is”.

Ő pedig csak azért is csodálja, és miközben folyamatos a fenti gondolat körüli töprengés („Az identitásomat sokkal-sokkal jobban meghatározza a nyelvem, mint a vallásom. Nem a hitemet mondom, a nyelvemet a hitemhez adták. A vallást viszont a nyelvemhez”), persze hogy nem tud szabadulni a saját identitásától sem. Az alaposan kikutatott és dokumentumokkal alátámasztott kultúrtörténeti részekben rendre megjelenik például a többezres kísérettel menekülő, a ma Bulgáriához tartozó Vidinben, a menekülttáborban igazságtalan levelét megíró Kossuth Lajos (nyilván nem függetlenül a Duna menti köztársaság ideájától), és még az Orsova című lap állandó tárcistája, Toll Harczos, azaz Krúdy Gyula és a környéken jelenleg élő maroknyi magyar is szóba kerül.

Közben pedig – és ez a történet voltaképpeni másik fontos síkja – mintha egy szolidan tálalt szépirodalmi valóságshow-t követnénk: beleláthatunk egy gyermekét váró fiatal pár hétköznapjaiba is. Persze Szálingernél ez sem öncélú. Ahogyan a táj történelme, úgy a magántörténelem is túlmutat önmagán, ráadásul remekül szórakozunk az ehhez hasonló eszmefuttatásokon: „Utálom, amikor légy, darázs, kabóca, sikló, pók jön szembe a pesti lánnyal – és ezeknek a veszélyességét nekem komolyan kell vennem, majd el kell takarítanom őket. Ilyenkor gyakran ügyeskednem kell, hogy a pók vagy darázs életét titokban megmentsem. Mert ő vért akar. Valójában a városi lány a legveszélyesebb.”

Szálinger Balázs: Al-dunai álom. Magvető, 2020