Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Hölvényi Kristóf
A hegyvonulatok és a Duna kanyarulatai egyesek szerint szív alakot formálnak, ezért sokszor az ország szíveként is emlegetik a helyet, ahol az őskorig visszamenően találtak emberi jelenlétre utaló nyomokat. Mi nem utaztunk vissza odáig, ám a Pilisben alakuló magyar szerzetesrend, a pálosok nyomain barangolva Pilisszentkereszttől Pilisszentlélekig körbejártunk néhány arra érdemes helyet a természetben és magunkban.
Ahogy ezen a szerda reggelen megbeszélt találkozóhelyünk, a pilisszentkereszti katolikus templom felé baktatok, még nem tudom, mire számítsak. A hegyek fölött gyülekező felhőkből nem lehet megítélni, jó időpontot választottunk-e ahhoz a tizenhét kilométeres túrához, amelyet néhány nappal korábban gondoltunk ki Molnár András túravezetővel, a Viator Természetjáró és Kulturális Egyesület elnökével. A Pálos 70 teljesítménytúra és zarándoklat létrehozásánál is bábáskodó természetjárót arra kértem, a pilisi kolostorromokat érintő túrán meséljen nekünk a jelenkori hazai gyalogos zarándoklatokról és az általa alapított zarándokutakról. Táskámban esőkabáttal, néhány szendviccsel és vízzel felszerelkezve érkezem a templomhoz, ahonnan fotósunkkal és Andrással kilenc óra körül elindulunk.
„Sokszor hajlamosak vagyunk lebecsülni Magyarországot, mert nincsenek magas hegyei. Pedig hiába osztották fel az országot, a Kárpátok ugyanolyan közel van, mint azelőtt. Ráadásul itt van az ölünkben a Pilis, amely jóllehet nem magas hegység, felszíni formái, növényzete különleges, látnivalókban, természeti és kulturális értékekben gazdag, és olyan jól kiépített infrastruktúrával rendelkezik, ami párját ritkítja a világban” – fogalmaz András. Nem véletlenül vált a Pilis a budapestiek kedvelt kirándulóhelyévé. Bár most úgy járjuk az ösvényeket, mintha rajtunk kívül senki nem ismerné a vidéket, a fákra festett jelzések mutatják, mennyi túraútvonal halad erre az Országos Kéktúrától kezdve a Magyar Zarándokúton át a Mária-útig. Ezek mellé Molnár Andrásék tervei szerint hamarosan a pálos út jelzése is felkerül majd.
Ami emberi, elmúlik
Alig negyedórányi könnyű séta után érjük el első tervezett állomásunkat. A magyar, szlovák, sváb nemzetiségi hagyományait máig őrző falu határában lévő romokat sokáig a pálos szerzetesek egykori központjának hitték. Az írásokban fennmaradt, Pilisszántó közelében lévő Szent Kereszt-monostorról azt feltételezték: az a hely lehetett, ahol Boldog Özséb a pilisi remeték összegyűjtésével létrehozta a máig egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet. Ám ma már tudjuk, az itt látható kövek valójában a III. Béla király idejében alapított ciszterci apátság maradványai. És hogy milyen jelentős központ lehetett itt, mi sem mutatja jobban, mint hogy a Bánk bánból ismert Gertrúdot itt temették el, tudom meg Andrástól. „A pálosok azonban valójában a közelben lévő Klastrompusztán alapították első kolostorukat” – magyarázza, miközben elhagyva a falut elindulunk a Pilis-tető irányába.
Ahogy a hegytetőre vezető kanyargó ösvénnyé keskenyedik, és meredeken emelkedni kezd lábunk alatt a panorámaút, úgy válnak gondolataink egy időre belsővé, a beszélgetésünk zihálássá. Miközben vissza-visszanézünk az egyre távolodó város felé, észreveszem, hogy nem csak fizikailag hagytam magam mögött a várost. Az ottani gondolatokat is mintha kifújná a hegyi szél a fejemből – adok hangot kissé patetikusan az érzésnek. „Ez összefügg azzal, hogy az ember mindinkább a maga által teremtett világban él – kapcsolódik a gondolatomhoz András –, minden, ami körülvesz, és meghatározza a mindennapjainkat, azt mi kreáltuk. Nem véletlen, hogy egyre jobban elszakadunk a szakralitástól. De amikor kint vagyunk, megérthetjük, hogy a teremtett világ önmagában csodálatos, nélkülünk is tökéletesen működik. Sőt, akkor is lesz, ha mi már nem leszünk.” Éppen ennek a dimenziónak a felfedezése és a szemléletformálás volt a turistaság eredeti jelentése – magyarázza András, miközben a Magyar Turista Egyesület tiszteletére állított tábla mellett haladunk el.
Váratlanul letérünk a szerpentinről, és egyenesen átvágunk a Dunántúli-középhegység legmagasabb pontját jelentő, 756 méter magas Pilis-tető irányába. András elöl, én és a fotós a felszerelésével mögötte. „Mindjárt fenn vagyunk – mondja mosolyogva, miközben egy emlék jut eszébe. – Az egyik meghatározó gyerekkori túraélményem, hogy ezen az ösvényen kaptatunk fölfelé, és mint most, belemegyünk a tejfölbe.” És néhány perccel később, amikor a Boldog Özséb-kilátó tetejére érünk, szintén nem látunk messzire a felhők miatt. Rövid pihenőnk alatt a kilencvenes évekig itt működő katonai bázis és a nemrég látott apátság romjain tűnődöm. „A természet akkor is lesz, ha mi már nem leszünk” – idézem fel a nemrég hallott gondolatot. Ami emberi, az meg elmúlik – teszem hozzá magamban.
A pálosok több évszázados történelmük során számtalan értékkel gazdagították a magyar kultúrát. Feltételezhető többek között, hogy már a reformáció előtt foglalkoztak a Biblia egyes részeinek magyarra fordításával és magyar nyelvű bibliakommentárok írásával
Találkozni a természetben a természetfelettivel
„Budapesten nőttem fel, és asztmára hajlamos gyerek voltam, ezért az orvos azt tanácsolta a szüleimnek, vigyenek minél többet a szabad levegőre. Ők pedig vittek – hétköznap a Városligetben töltöttük a délutánokat, hétvégenként pedig a Budai-hegyekben és a Pilisben kirándultunk. A természetjárás így az életformámmá vált” – magyarázza András, hogyan kapcsolódik a természetjárás a szakmájához. Programozó matematikusnak tanult, ám az évek alatt egy sor olyan végzettséget szerzett, amely látszólag teljesen különbözik ettől, mégis egy irányba mutat. Fejlesztői munkája mellett jelenleg turizmusfejlesztés szakon tanul, korábban a hegymászó-, túravezető-, idegenvezető- és tájökológus-tanfolyamokon kívül a teológiát is elvégezte, és aktívan közreműködött a hazai zarándokvezetői és turistajelzés-festői, majd útjezlővezetői képzések kialakításában. Így amikor a Mariazellt Csíksomlyóval összekötő Mária-út alapító közgyűlésére elhívták, csak ő rendelkezett olyan széles körű tapasztalattal, amely egy ilyen zarándokút megalkotásának koordinálásához szükséges.
Ezután jött a Mária-kegyhelyeket összekötő zarándokút kibővítése észak–déli irányban, Częstochowa, Máriagyűd és Međugorje között. „Częstochowa amellett, hogy a lengyelek legnagyobb Mária-kegyhelye, a pálos rend központja is, így magától értetődött, hogy az újabb Mária-út északi ága is a pálos szellemiség jegyében fog létrejönni. A két, ma is működő pálos kolostor székhelye, a Gellért-hegyi sziklatemplom és Márianosztra a Pilisen át nagyjából hetven kilométer. Ez adta tíz évvel ezelőtt a Pálos 70 ötletét. Az volt a szándékunk, hogy megmutassuk, szerintünk mitől lesz zarándoklat egy zarándokút. Emellett olyan programot szerettünk volna rendezni, amelynek lelkisége gazdagító és értelmezhető, függetlenül attól, milyen vallású, egyáltalán vallásos-e a vándor” – magyarázza András. A témában nála szakavatottabb túravezetőt aligha foghattunk volna ki. Elejtett mondatából megtudjuk azt is, hogy teológiai szakdolgozatát a turizmus és természetjárás zarándoklat témájában írta.
Mitől függ, hogy egy út zarándoklat vagy túra? – teszem fel a kérdést. „A zarándokútvonalakat tudatosan olyan helyszíneken vezetik át, amelyek segíthetik, támogatják a belső utat. De végső soron bármelyik zarándokútvonal járható zarándokszemlélet nélkül is. Nem ritka, hogy a túrából az ember lelkét megmozgató út lesz, és ő maga zarándokká válik. Hiszen a természetfeletti a természetesre épít. Magának a világnak van szakralitása. Ha kijövünk ide, rácsodálkozhatunk, megélhetjük a világ nagyszerűségét és a mi kicsinységünket. A jelenben lehetünk, szemlélődhetünk, elengedhetjük a megszokott gondolati kategóriáinkat, hogy helyet készítsünk azoknak az ajándékoknak, amelyeket a pillanat ad. A Pálos 70 jelmondata így szól: Találkozás a természetben a természetfelettivel. Nem mi hozzuk létre a találkozást. Mi csak olyan körülményeket teremtünk, amelyek segíthetik” – foglalja össze András a Pálos 70 zarándoklat alapkoncepcióját. És hogy mennyire jól találták el az igényeket, mutatja, hogy az idén tizedik alkalommal megrendezett őszi túrájuk már az első években elnyerte a teljesítménytúrázók közönségdíját.
„Fölmenjünk?” – kérdezi András a Csévi-szirtek barlangjaihoz felvezető útelágazáshoz érve. Bár okoz némi nehézséget az omlós, agyagos, kövecses emelkedőn való felkapaszkodás, nem csak az elénk táruló panoráma a jutalmunk az erőfeszítéseinkért. Meglepetésünkre nyitva találjuk a több mint húsz kilométer hosszú Ariadné-barlangrendszert elzáró vasajtót. Egy önkéntes barlangász épp agyaghordaléktól tisztítja a járatokat, s felajánlja, hogy bevezet az üreg túrázóktól elzárt részeibe. Zseblámpa híján mobiltelefonnal világítva és bukdácsolva néhány métert teszünk a nedves agyagos úton, mikor megtudjuk, tőlünk karnyújtásnyira egy csodaszép cseppkőbarlang nyílik. Pedig alapszabály, hogy minden túrára kell hozni fejlámpát! – jegyezzük meg, mikor örömmel és csalódással vegyes érzelmekkel, de a meglepetésszerű élmény miatt hálásan kiérünk a sötétből.
„Állítólag itt remetéskedett Boldog Özséb” – veti fel András a barlangban dolgozó férfinak. Ám az csak legyint: „Legenda az, semmi több.” Túravezetőnk szerint sem egyértelmű, pontosan hol volt az a hármas barlang, ahol a remeték éltek. Annyi bizonyos, hogy ezen a környéken, és itt jelenleg ezek a barlangok látogathatók, így nem alaptalan, ha itt emlékezünk a rendalapítóra. Lassan, óvatosan ereszkedünk, hiszen minden lépésünk szabályos kőomlást idéz elő. Mire megérkezünk a pálosok első központjához, a klastrompusztai romokhoz, és a táskánkból elővesszük az ebédnek hozott szendvicseinket, váratlanul kitisztul az ég.
„Akkor most pihenjünk egy jót!” – feleli kedélyesen Csóka János korábbi pálos tartományfőnök, amikor ebéd közben telefonon felhívjuk, és azt kérdezzük, mit mondana itt, ha velünk tartana a mai túrán. Igazi vénasszonyok nyara – állapíthatnánk meg ebben a pillanatban, amint szendvicseinkkel elnyújtózunk a fűben, és kihangosított telefonon János atyát hallgatjuk, aki az egyetlen magyar alapítású rend kezdeteiről mesél nekünk.
Az esztergomi kanonok, Özséb már a tatárjárás előtt kapcsolatba került a Pilisben élő remetékkel, és néhány társával tervezte, hogy maga is kivonul az erdőbe – kezdi a történetet az atya. Akkor a tatárjárás közbeszólt, ám a veszély elmúltával a ma boldog emlékű atya megérkezett a hagyomány szerint azon barlangok egyikébe, ahol az imént jártunk. Itt kapta sorsdöntő látomását. „Egyik este imádság közben lángnyelveket látott az erdőben, apró lángocskákat, amelyek elindultak egymás irányába, és nagy lángcsóvává egyesültek” – magyarázza János atya a látomást. Az Úr így hívta meg Özsébet arra, hogy ezeket a kis lángocskákat, az önmagukban törékeny remetéket közösségbe hívja, hogy egyesülve erőteljesebb küldetést tudjanak betölteni az egyházban.
A máig egyetlen magyar alapítású rendet kezdetektől fogva magukénak érezték a magyar királyok, így hamar növekedésnek indult. Ám a virágzás dacára a pálosokkal nem bánt kesztyűs kézzel a történelem. A török időket még átvészelte a rend, ám II. József idején – más szerzetesrendekével együtt – a pálosok működését is betiltották. Innentől kezdve egészen 1934-ig nem is működött a rend Magyarországon, csak Lengyelországban
Út, amelyet járunk
Ebédünk után Pilisszentlélek felé folytatjuk az utat. Menet közben a szimbólumokról folyik eszmecserénk. A János atyától hallott lángnyelvekről Andrásnak egy másik, a zarándoklatokon előszeretettel használt jelkép jut eszébe: a forrás. „Gyakran idézem a zarándoklatokon Anselm Grünt, aki egy írásában a forrásokról tanít. Hogy meg kell keresnünk a tiszta forrást az életünkben, amely nem apad el. Ám nemrég gondoltam csak tovább ezt a képet. Nem csak az a lényeg, hogy megtaláljam a forrást. Az is fontos, hogy honnan jön. Millió kis erecske fut össze valahol a mélyben, szóval az egész korábban kezdődik és szerteágazóbb, mint ahogy látszik. A Mária-út, a Pálos 70, a most születőben lévő pálos utak mind források, de az, hogy elindultak és manifesztálódtak egy konkrét helyen és időben, valójában annak köszönhető, hogy azok, akik létrehozták, már magukban hordozták a kis erecskéket, ezekből együtt lett valami” – utal vissza András a korábbi beszélgetésünkre.
E gondolatok között érünk be A mi kis falunk című filmsorozatból ismert Pajkaszegre, valódi nevén Pilisszentlélekre, ahol mintha csak egy megrendezett filmbéli jelenetben volnánk, Teca kocsmája előtt jókora hátizsákkal egy zarándok lép felénk. Merre mész? – kérdezzük. „A Magyar Zarándokutat járom. Ma indultam Esztergomból, Dobogókőre tartok, onnan Pilisvörösvár, Normafa, Gellért-hegy után Szigetszentmiklós, Dabas, Ráckeve, Szekszárd, aztán a Gemencen át Mecsek, Pécs és Máriagyűd” – részletezi az útvonalat. Miért csinálod? – kérdezem. „Útkeresés – feleli. – Túl sok mindent akartam egyszerre, most valamit el kell engednem.”
Ahogy az újabb meglepetésszerű találkozásunk után végállomásunk felé közeledünk, András még egy gondolatot fűz a korábbiakhoz: „Az egyik túrám alkalmával egy rét mellett haladtam, mikor elvesztettem az utat. Tudtam, hogy irányban merre kellene tartanom, de nem láttam az ösvényt. Sokáig kerestem a következő jelzést, mire rájöttem, nem ez a megoldás. Lehet, hogy nincs ott jelzés vagy ösvény, hanem nekem kell vennem a bátorságot, és kitaposnom. A személyes utunkat keresve hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az út adva van, csak meg kell találnunk. Sokszor így is van, ám ha csak erre fókuszálunk, szem elől téveszthetjük az alkotás fontosságát. Arra vagyunk meghívva, hogy járuljunk hozzá önmagunk és a világ megalkotásához. Van olyan, amikor nincs út előttünk, míg mi el nem kezdjük járni.”
Amikor a dús füvű mezőn, a pilisszentléleki romoknál leülünk, és az utolsó szendvicseinket majszoljuk, számba vesszük élményeinket. Az idő kegyes volt hozzánk: nem esett, sőt egy időre ki is derült az ég fölöttünk, és sütött ránk a nap. Csodálatos helyeken jártunk, jókat beszélgettünk, még egy barlangba is bemehettünk. Tűnődöm: a mai kirándulás túra volt vagy zarándoklat? S bár az otthon hagyott fejlámpák miatt még most is van bennem némi hiányérzet, minden megvolt a mai napban, ami a hallottak alapján a zarándoklat sajátja: megterveztük, amennyire lehetséges, mégis készületlenek voltunk, de nyitottak az ajándékokra, amiket útközben kaptunk.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
