Szöveg: Bencsik Gábor
Fotó: Földházi Árpád
Pilisvörösváron sokan múzeumnak nevezik a Kápolna utcai helytörténeti gyűjteményt, amely a kisváros német ajkú lakosságának tárgyi emlékeit őrzi. A közelmúlt hétköznapi tárgyai mellett valóban múzeumi ritkaságokat is magáénak tudó tárlat egyetlen embernek, a kilencvenhárom éves Gromon Andrásnénak köszönheti a létét. Mici néni, aki egész életét Pilisvörösváron töltötte, az 1970-es években kezdte a gyűjtést, először az otthonában. Az idős asszony ma már ritkán mozdul ki hazulról, de tervei még bőven vannak. Ezekről a tervekről, a vörösvári németségről, a helyi sváb dialektusról beszélgettünk.
„Itt születtem, Vörösváron 1928-ban. Nagyon más volt akkor még a falu. Bizonyos szempontból jobbnak mondanám. Nagyobb szegénységben éltünk, vízvezeték, villany nélkül, de erősebb volt a szeretet, az összetartás, a vallásosság. Segítették egymást az emberek: ma nálunk meszelünk, holnap nálatok. Ez mostanra mind megszűnt” – emlékszik vissza a közel egy évszázaddal ezelőtti pilisvörösvári életre Mici néni.
Még korábbra tekintve megtudjuk tőle, hogy a vörösváriak többsége bajor származású, őseik a Fekete-erdőből, az ő nagyszülei pedig Partensteinből, Würzburg környékéről, Északnyugat-Bajorországból valók. A rövid családtörténeti ízelítő után a helyi svábság utóbbi egy évszázadával folytatja: „Szerencsére a háború utáni kitelepítés elkerülte a község sváb lakosságát. Volt itt egy kőszénbánya, egy belga cég, ahová kellettek a munkások. Az elöljárók egészen a minisztériumig mentek, ahol kikönyörögték, hogy ne vigyék el az embereket, mert ezek olyan szorgalmasak, becsületesek. Illetve volt egy szent életű plébánosunk, úgy tudom, hogy ő is közbenjárt értünk.”
Noha a lakosság megmenekült, a nyelv veszélybe került. „Hiába nem volt kitelepítés, a nyelvet nem engedték gyakorolni. Mindig azt mondták, magyar kenyeret eszünk, hát magyarul beszéljünk. Különösen a háború után volt ez jellemző, a gyerekeinknek nem nagyon mertük megtanítani a svábot. Lehet szépíteni a dolgokat, de részben a történelmi okok miatt a mai ötvenesek nem vagy csak alig beszélik a nyelvet. Például a plébános ma még németül misézik, de már magyarul prédikál, így értik a hívek” – magyarázza az asszony.
Pedig mikor Mici néni gyerek volt, az emberek az utcán, otthon, mindenhol svábul társalogtak. Sőt, a kortársai még ma is, de már sajnos egyre kevesebben vannak közöttünk. „Érdekes, hogy sem a solymárival, sem a szentivánival, sem az ürömivel, sem a piliscsabaival nem ugyanazt beszéljük. Nagyjából egyezik, mégis rá lehet ismerni, hogy ki honnan való. A sváb nyelv egyébként erősen eltér az irodalmi némettől. Itt van például ez a dal, a vörösvári himnusz (nevet), én nem szeretem, mert nagyon elcsépelt. Lámkrum stéd a pám, ovatslosa pám… Ezt Vörösváron azok is ismerik, a dallamát azok is megtanulják kottából, akik nem tudnak svábul” – mondja a jelenlegi helyzetről a kilencvenhárom éves asszony, majd a jövőre terelődik a szó.
„Nem hiszem, hogy a sváb dialektus megmarad, hacsak nem tanítjuk. Erre egyébként van elképzelésünk, hátha meg is tudjuk valósítani. A múzeummal szemben áll egy épület, amely Karátsonyi grófé, a község kegyuráé volt. Ezt a házat kikönyörögtem az önkormányzattól, és rendbe hoztuk. Ott szeretnénk népismereti órákat tartani” – osztja meg terveit Mici néni, hozzátéve: a sváb nyelv továbbörökítésének egyik legnagyobb akadálya, hogy az elődök csak németül írtak, svábul nemigen, így utóbbinak irodalma sincs. Noha a helyiek összeállítottak egy szótárt, a kiejtést nehezen tudták benne átadni. Arra, hogy ez mekkora gond, Mici néni szemléletes példát hoz: „Meg kell nézni az utcatáblákat, Vörösváron magyarul, németül és svábul is rájuk van írva az utcák neve. Igen ám, de ha valaki hangosan kiolvassa azt, ami oda le van írva, az nem svábul van, az nevetségesen hangzik. Szerencsére néhány elszánt fiatal készített jó pár videó- és hangfelvételt az utóbbi években, ezeket kellene valahogy megőrizni és felhasználni a nyelvtanításhoz. A szótár, a leírt szöveg nem elég, a kiejtés a lényeg.” Az asszony szerint mindez hosszú távon oda fog vezetni, hogy a fiatalok egyre inkább az irodalmi németet ismerik majd meg, hiszen azt tanítják a helyi óvodákban, a sváb dialektus pedig el fog tűnni.
A pilisvörösvári helytörténeti gyűjteményt Mici néni sok év alapos munkájával állította össze. A Kápolna utca 10. alatt a tradicionális sváb viselet mellett hagyományos bútorokat, illetve egykori használati és dísztárgyakat is megtekinthet az oda betérő
Gromon Andrásnén kívül is vannak, akik megpróbálják visszafordítani vagy legalább lelassítani ezt a folyamatot. Egy tíz-tizenöt idősebb tagból álló vörösvári csoport például minden héten összeül, hogy meghatározott témát sváb nyelven járjon körül. Mici néni szerint azonban ez nem elég. „Szeretném, hogy ne csak pár öregasszony jöjjön össze beszélgetni. A Karátsonyi-féle házban lehetnének olyan alkalmak, amikor a nagymama megmutatná az unokának, hogyan kell rétest készíteni, és közben mondaná svábul is. Ha az unokák hallanák a nyelvet, esetleg valamennyire megtanulhatnák. Csak akkor lehet ennek a dolognak jövője, ha a fiatalokat sikerül megnyerni. Én, amíg bírom, próbálom legalább összegyűjteni az emlékeinket. Egy könyvet készítünk most, az lesz a címe, hogy Ünnepek és szentelmények a pilisvörösvári egyházközség életében 1920-tól 2020-ig. Nagyon szeretném megérni, hogy elkészül. Imák, beszámolók, a szöveg fele németül lesz; nem svábul, németül. A magyar svábság emlékeit legalább így megpróbálom összegyűjteni, aztán majd a fiatalok megőrzik.”
A Potykacsárdától a pörbölyi Ökoturisztikai Központig apasztottuk a kilométereket a Dél-Gemenc ártéri rengetegében. Átöleltük az ország legnagyobb kerületű fáját, figyeltük az erdő ezernyi rezdülését, s mielőtt visszatértünk volna Bajára, szalonnát sütöttünk a vadregényes Duna-part kövei között.
Vannak hivatások, amiket mintha szuperhősökre szabtak volna. Olyanokra, akiknek nem emelkedik meg a pulzusa, amikor nyolcvanhét méter magasan megbillenti őket a szél, és akik egy hajszálvékony repedést is észrevesznek az acélban. Négy hídmester dolgozik a fővárosban, közülük Tóth Krisztiánnal jártuk be Budapest egyik rejtett és különleges világát.
A Mohács alatti digáncsi mellékágban három hajóroncs rejtőzik az iszap alatt, melyek eredetéről máig csak találgatni lehet. A helyszín megközelíthetetlensége és a Duna lassú munkája csak még titokzatosabbá teszi őket. Cikkünk bemutatja a roncsok felfedezésének körülményeit és lehetséges történetét.
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
A Sárköz ártéri világában különleges összhang alakult ki ember és természet között. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének.
Több mint húsz éve indult a párkányi Hídőr program, azóta az Antarktiszt leszámítva az összes földrészről a régióba csalogatja a művészeket. Himmler Györggyel, a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás vezetőjével kultúrák kapcsolódásáról, emberi és természeti értékekről beszélgettünk.
