Fiume egy külön világ – vagy legalábbis az volt, amikor a magyar koronához tartozott. Százhárom évvel az utolsó magyar kormányzó, Jekelfalussy Zoltán távozása után mi maradt a tengeri Magyarországból?
Fiuméba vonattal megy az ember, nem azért, mert úgy gyorsabb vagy kényelmesebb, hanem mert kötelezi az irodalmi hagyomány. Mondhatni: a fiumei utazás a maga kötelező szertartásrendjével a magyar irodalom egyik jellegzetes szövegsablonjává járatódott be, s ha vonatra szállunk, magunk is e szöveg szereplőivé lényegülünk át. A cseh vasútvállalat Prágából a horvát tengerpartra tartó járata menetrend szerint éjfélkor, a valóságban jó félórás késéssel áll meg a Kelenföldi pályaudvaron. Kevesen szállnak fel, a szezon eleji, lockdown utáni első járatok egyike ez, a jegyárak ehhez igazodva mérsékeltek. Hálókocsiba szól a jegyünk, a fülke pikk-pakk átalakítható, megágyazható, a rossz alvók mondjuk ne reménykedjenek, mintha hullámvasúton próbálna aludni az ember. Bár valakinek talán pont ez segít. Kárpótolnak a zavaros félálomból elkapott tájrészletek, az éjszakai Balaton, jegyellenőrzéssel nem zaklatnak minket. A határon hosszabb ideig vesztegelünk, kezd pirkadni. A tisztesség kedvéért ülő helyzetbe küzdjük magunkat, úgy mutatjuk be a személyinket. A covidhelyzetre tekintettel mindenféle űrlapokat töltettek és nyomtattattak ki velünk, ehhez képest a határőrök nem túl alaposak, nem mintha bánnánk. Hét óra felé (Zágrábot, úgy látszik, sikerült átbóbiskolni) vasutas lány kopogtat be hozzánk, ásványvizet és valami reklámbrosúrát ad be, jegyünket továbbra sem kérik. Félszenderes staccatóval figyelem a lapályból átfejlődő vidéket. „Már benn a nagy hegyek közt jártak”, ollózom ki a sablonból, Esti Kornél. „Később fölcsillámlott egy folyó tükre is. Sötétszürke, jéghideg vize ide-oda csavargott, szikláról sziklára bukdácsolva. Sokáig követte ez a vonatot. Utána kocogott, versenyt futott vele, míg csak el nem fáradt.” Megnézem, a Mrežnica folyó lehet ez: valóban csavarog, kis zúgók, vízesések, bájos faluszélek. Azt viszont nemigen értem, Esti a rút lánnyal és édesanyjával való idegjáték közben hogyan mérhette fel ilyen jól a terepet, ha ők még bőven az éjszakában hasítottak errefelé.
„Ismeretlen, kis állomások”, „konyhakert, salátákkal és káposztafejekkel, gyöpágyak, az állomásfőnökné kedvenc petúniáival és rezedáival”, stimmt. Innentől aztán egyre meredélyesebb a pálya. „Meddő, kietlen táj volt ez. A hegyoldalon kőgátak húzódtak, sáncok, azokkal védelmezték az ittlakók kis termésüket, burgonyájukat, zabocskájukat az elemek haragja ellen. Ádáz közelharcot kell itt vívni a természettel.” A mi drámánk visszafogottabb: a jegyhez reggeli is jár, ám nem úgy tűnik, mintha megkapnánk croissant-unkat, kapucsínónkat. Mint kiderül: túl későn szóltunk, lecsúsztunk róla. Ez nem szép. Marad a fejfájás meg a Karsztok, ez itt már ténylegesen a vadabbik része. „Teringette, mindjárt legurulunk!” – ijedezik Sebők Zsigmond Mackó ura a vonatból kipillantva. Sablonunkból most azt az implicit gondolatot szedem ki, miszerint 1873 óta, amikor elkészült a Károlyváros–Fiume-szakasz, az ember gőzmeghajtású leleménye minden egyes út alkalmával győzelmet arat a terepviszonyok felett – a századfordulós magyar modernitás s mintegy az egész civilizáció nevében. Molnár Ferenc Az éhes városban „hatalmas hegyi szörnyetegről” ír, „amely nem ijed meg egyhamar a Karszt nagy szélviharjaitól, sem a meredekektől”. A mozdonyok – szól az Esti sajátos pszichoszexuális felhanggal – „[ú]jabb és újabb alagutakba rohantak. Előbb rémülten füttyentettek, aztán befurakodtak az izzadt, fekete sziklák közé, csattogtak és hortyogtak, s amikor kiértek, kérdőleg rikkantottak. Keresték a tengert, de még nem találták.”
„Vas himbált, száz kanyar, / rémült őr, láz és száguldó vihar”, Szabó Lőrinc mindent túlreagál, bár a vasúti közlekedés fejlődése száz év alatt nyilván nem lebecsülendő. „Lesz még fény, tenger, csoda?”, kérdi ugyanő. Most érünk oda, hogy feszülten várjuk meglátni a tengert, ám a táj játszik velünk, ormokat, gyéren benőtt hegyhátakat egymásra halmoz, csak hogy blokkolja tekintetünket. Revansot vesz tán a technológiai gőgön. Esti: „A tenger késett. […] De ő azért se jelent meg. Mint a primadonna, kérette magát, csigázta a kíváncsiságot. Crescendóra volt szüksége, fokozásra, még hatalmasabb díszletre.” Aztán egyszer csak „itt van” – akárha a magas rangú ezredorvosnak intésére, előbukkan egy vízsáv. Kiss. Gy. Csaba állapítja meg a Fiume-irodalomról szóló tanulmányában: sablonunk egyik ősforrása Kenedi Géza 1884-es bédekkere, ami Xenophónt és a thalattát emlegeti a föltáruló sea view kapcsán, s talán nem véletlen, hogy Esti is megidézi őket egzaltált verses fohászában. Mackó úr és utastársa nem él ilyen utalásokkal: mikor félősen újra kipillantanak a vonatból, „valami különös dolog” ragadja meg figyelmüket: „A hegy aljában mintha egy óriási tükör csillogott volna.”
Most már ereszkedünk, gyorsan becsorgunk a városba. „Feltűnt az első olasz ház. Nem olyan rendes, mint otthon, nem is olyan kényelmes és tiszta. Karcsú és légiesen kecses. Színes rongyok, ingek lobogtak ablakából az élet őszinte piszkával, melyet itt nem rejtegettek.” Stimmt szintúgy. Csak a piros-fehér-zöld zászlókat keresnénk hiába, amiket Esti idejében még ott csattogtatott a szél. Átrobogunk a Recsina folyó felett, amelynek partján valaha a termékeit az egész világon értékesítő Smith és Meynier-féle kir. szab. papírgyár működött, át a kálváriahegybe vájt alagúton, át a platánjai okán sokat emlegetett viale Francesco Deákon, elnézést, Krešimirova ulicán, és befutunk a – mi tagadás – elég lepukkant pályaudvarra (tervezte unalmas MÁV-stílusban Pfaff Ferenc, aki többek között a füzesabonyi állomásépületet is jegyezte, s miután ez utóbbit túl nagynak ítélték a helyiek, elterjedt a szóbeszéd: összecserélték a két pályaudvar tervrajzait).
Alig teszünk meg néhány száz métert, látva látjuk, amit cikkekben, útleírásokban olvashattunk: rendkívül heterogén település ez. S mintha a befogadóra hárulna, hogy különféle város- és tájtoposzokból, elegyes impressziókból kollázsolja össze Fiumét. A luxusjachtokkal zsúfolt mólókban meg abban, ahogyan a város feltolul a környező hegyekre, van valami Monacóból, legalábbis a tágan értelmezett monacóságból – erősítik ezt a benyomást a toronyházak, noha ezek jobban megszemlélve brutális jugó lakótömbök, nem fenszi apartmanok gyűjtőhelyei. A Fiume peremén ívelő-kanyargó autópálya-viaduktok Genovát juttatják eszünkbe. A volt Adria-palota, a part menti szálloda- és kaszinóépületek (az egyiken Jókai Mórnak szentelt, magyar nyelvű emléktábla), a valaha Kossuth Lajosról elnevezett sétálóutca, a Hauszmann Alajos által tervezett kormányzói palota, a pesti Vígszínházra hajazó színházépület: néhol elegáns, néhol kissé elnehezült, monarchiabéli, k. u. k. vircsaft. Térjünk le a korzóról a viszontagságos történetű, kétfejű sassal ékített óratoronynál: mediterránforma sikátorok, utcarészletek, faldarabok a római korból. S hasonlóképpen mediterrán – ha nem is az építészeti miliő, de – a hangulat a kormányzói palota fölötti hegyoldalban. Elszórtan fasisztoid, a római EUR negyedbe illő épületmonstrumok is fellelhetők az olasz uralom idejéből, mint a korzó nyugati végén tornyosuló „felhőkarcoló” – s akkor a Tito-korszaknak a fiumei skyline-t torzító szörnyeiről ne is beszéljünk.
*
Fiume izgalmas hely, de hát ezt a jelzőt megkapja minden hasonló multikulturális, tengermelléki nagyváros, s ezek között minden bizonnyal nem Fiume a legizgalmasabb. Fiumét azt teszi számunkra igazán érdekessé, hogy egyfajta egzotikus alternatív magyar valóságot lelünk meg benne. Valóságot, ami történelmi tényekbe, a magyar jelenlét anyagi-szellemi bizonyítékaiba dermedten áll előttünk, másrészt viszont olyan, mint a csapongó képzelet műve. Gyerekek fantáziálnak így a világatlasz fölött, mint ahogy Fiume: van. Vagy volt.
Szabó Lőrincnek a „balassagyarmati álmok gyarmata”, az „utolért csoda” volt, mikor felnőtt fejjel – vasutas édesapja be nem tartott ígéretét valóra váltva – elutazott a városba. Sose szűnünk meg csodálkozni azon, hogy volt egy magyar Fiume, hogy ennek a fátumszerűen tengertelen nemzetnek (mert ez a tengertelenség kihat népkarakterre, kulturális-társadalmi sajátosságokra s miegyébre) volt egy apró tengeri lerakata. Ez a csodálkozás ma már (sajnos? sajnos, mert van ebben csonkaországi beszűkültség, de közben száz év után elkerülhetetlen) kiterjed a nemzettestről közvetlenebbül leszakított területekre is: egzotikusak a hegyek is. Fiume viszont más eset: kimarad a Trianon-komplexusból. Mert ugyan a város fölé magasodó Trsat, amit 1291-ben az a megtiszteltetés ért, hogy az angyalok ide pottyantották le Szűz Máriának a muszlim hadak elől kimenekített názáreti házát (más kérdés, hogy alig három év múltán vitték is tovább Loretóba), s ahova ma a Tito marsallról elnevezett tér felől vezet fel tüdőszaggató lépcső, szóval Trsat az Árpád-háziak horvátországi hódításai nyomán a Magyar Királysághoz tartozott, közelebbről Frangepán-birtok volt – ám a Recsina túlsó partján fekvő Fiume a középkorban sosem került magyar fennhatóság alá. „Ősi jogon” tehát aligha követelhetnénk vissza a kikötővárost, ha bárkiben ilyen késztetés ébredne.
A Magyarországgal egyre szorosabb kereskedelmi kapcsolatokat ápoló, olaszos kultúrájú várost Mária Terézia adományozta 1776-ban a Szent Koronának, igaz, áttételesen, a Horvátországba való bekebeleztetéssel – 1779-ben viszont separatum corpusként, sajátos autonóm státusszal közvetlenül a Magyar Királysághoz csatolták. Volt itt 1779 és 1918 között – vonjuk le a megszakításokat, napóleoni, majd osztrák közjáték, a forradalom után büntiből húsz év horvát uralom – összesen százhét magyar év. Ez sok vagy kevés? Soknak nem sok. Annyira viszont nem kevés, hogy engedjük kihullani ezeket az éveket a köztudatból. Ahhoz talán kevés, hogy igazán, zsigerből fájjon az elszakítás – ahhoz elég, hogy nosztalgiát, jobban mondva honvágyat érezzünk Fiume iránt. S csak erősíti ezt az érzést a tudat, hogy Fiumét, legalábbis a modern Fiumét, bizony a magyarok „csinálták meg”. Ők csináltak vas- és közutat, ők csináltak kikötőt hullámtörővel, ők építettek színházat. Ők teremtették meg az ambiciózus világpolgárokat Fiuméba vonzó ipari fellendülés feltételeit: volt itt kőolaj-finomító, rizshántoló, csokoládé- és dohánygyár, kávépörkölde, vasöntöde (emlékét őrzik a mólón a sűrűn fotózott, magyar feliratú kikötőbakok). Emblematikus fiumei nevek az ipari hőskorszakból: Ossoinack Lajos, Skull Mátyás, Robert Whitehead – utóbbi hajógyáros volt, s a torpedó kifejlesztőjét tisztelhetjük benne, cége a világháború alatt már tengeralattjárókat is gyártott.
Határátkelő a Recsina folyón az Olaszországhoz tartozó Fiume és a Jugoszláviához tartozó Szusák között, 1938
A huszadik századi határ- és rendszerváltozások aztán szinte felismerhetetlenné szabták át a várost. Olyannyira igaz ez, hogy a Fiume szót ma legfeljebb a múlt előtt tisztelgő metaforaként használhatjuk. Juhász Imre alkotmánybíró tavaly megjelent Fiume-könyvében joggal jegyzi meg, hogy ami a második világháború után következett, „az már nem Fiume története. Az egy közép-európai 20 km2-es terület története, amelyet történesen Rijekának hívnak”. Nem a városképi változások lényegesek itt, hanem annak a sajátos fiumano öntudatnak az elvesztése, amely egészen a 19. század végéig meghatározta a helyiek identitását, megalapozta közjogi különállásukat, féltve óvott autonómiájukat. Azt az autonómiát, amelynek biztosítékát a bécsi kotnyeleskedéssel és a horvát területi követelésekkel szemben a magyar uralom adta. Innen már érthető, hogy Fiume népe időről időre „örömkönnyek és üdvrivalgások között” fejezte ki hűségét a Szent Korona iránt. Így volt ez, amikor az első kormányzó, Majláth József 1776-ban a városba érkezett, s így volt akkor is, amikor 1822-ben, Fiume Magyarország kebelére való első visszatértekor a fia királyi biztosként tett látogatást a városban. A horvát főispánt bosszantva magyar zászlók erdejével ünnepeltek a fiumei olaszok akkor is, amikor 1867-ben törvénybe iktatták a kiegyezést. E lelki elköteleződés csak akkor lanyhult, amikor Budapest modernizációs-központosító programjára válaszul létrejött az autonomista mozgalom.
Ha ma a Jelačić tér felől (a bán 1848-ban Fiume elfoglalásával nyitotta meg magyarellenes hadjáratát) kisétálunk a Recsina holtmedrének partjára, nehéz elképzelni, hogy a Trsat alatti túlpart ne szervülne a belvárosi oldallal. Márpedig a Recsina sokáig határfolyóként funkcionált, s a túloldali városrész magyarul Szusák néven önálló település volt, nem tartozott Fiuméhez. 1918 előtt horvát fennhatóság alatt állt, ám a Monarchia égisze alatt ez a két város közti forgalomban nem sok akadályt támasztott – így aztán Szusák hátországként is szolgálhatott a fiumei horvát uralom híveinek. A már korábban is fennálló horvát–magyar ellentéthez adódott az a feszültség, amit a jobb életfeltételek miatt a városba áramló olaszok által gyújtogatott nagyolasz érzület jelentett. Mint Pelles Márton Fiume-kutató fogalmaz: két és fél generáció alatt a helyi olaszság az abszolút magyarérzelműségtől fokozatosan eljutott a magyargyűlöletig. A város a nyílt nacionalista áskálódás színhelyévé vált, irredenta olasz fiatalok robbantottak bombát a kormányzói palotánál, Szusákból érkező horvátok csaptak balhét az utcákon, miközben a kormányzat halovány próbálkozásokat tett a „magyarosításra”, ám érdemlegesen nem lépett fel a várost elorozni kívánó nemzetiségiekkel szemben. Bár 1910-re 13 százalékra nőtt a városban a magyarok aránya, mint az első magyar női lapszerkesztő, az életét Fiuméban bevégző Kánya Emília írja emlékiratában: „Milliókat ölt a városba és a kikötőbe az állam – de szeretetét, igaz ragaszkodását az idevaló lakosságnak nem tudta lekötni.” Igazi magyar társas élet sem alakult ki, legfeljebb klikkek, művelt embereket pedig elvétve lehetett találni, a többség „közönséges hivatalgép” volt.
Hogy jön össze mindez a fentebb említett örömkönnyekkel és elragadtatással? Netán Fiume iránti honvágyunk is illúziókból táplálkozik?
Ha választ nem is, némi viszonyítási alapot adnak a magyar uralmat követő történelmi események. A fiumei autonómia eszményét, ha a világháború, a D’Annunzio-féle zavaros intermezzo és a szabadállami kísérlet után élt még egyáltalán, az Olaszországhoz való csatolás végezte be. Szusák a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz kerülvén a Recsina fölött szögesdrót akadályt húztak, s mindkét város megindult a periférikus helyzetből következő biztos hanyatlás útján. A második világégés után aztán Tito partizánjai legyilkolászták vagy kiűzték a városból az őslakos olaszokat, s a régi, fiumano Fiumének még az emlékét is kiirtották. Lett – két városból egyesítve – Rijeka, jugoszláv, majd horvát nagyváros. Ma divatos a multikulti, s Rijeka, amely Európa kulturális fővárosának címét is elnyerte (igaz, szerencsétlen módon a 2020-as évre), imázsát szívesen dobja fel történelmének egzotikus fűszereivel. Tudatos múlt-újraértékelésről viszont aligha van szó. Elég csak megtekinteni a régi cukorgyárban látható, egyébként remekül kivitelezett várostörténeti kiállítás magyarokra vonatkozó részeit: elismerő hangot nemigen találunk. Az persze csak természetes, hogy Rijekával kapcsolatban ma a horvát nézőpont érvényesül. De mi megtaláljuk-e a régi Fiumét a városra vakolódott történelmi rétegek alatt?
A szolnoki Kolozsi Sándor Magyarország legjelentősebb, körülbelül kétszázötven darabból álló diavetítő-gyűjteményének a tulajdonosa. A diavetítésnek ma reneszánsza van, hazánk pedig Európa utolsó országa, ahol még gyártanak diafilmet. Kolozsi számára most az a legnagyobb kihívás, hogy megfelelő múzeumi gazdát találjon a vitrinjeiben tárolt kincseknek.
