„Amikor jött a Mikulás az óvodába, én nem verset mondtam neki, hanem rajzoltam mögé egy háttérképet. Már akkor a kreatív, kézzel megvalósítható dolgok érdekeltek.” Sulyok Levente, a Magyar Foltvarró Céh vezetője férfiként vezeti a szinte csak nőkből álló magyar foltvarrók közösségét. Vezeti, szervezi, motiválja, ugyanúgy tele van ötletekkel, ahogy a telefonja inspirációs fotókkal. Gondolta valaki, hogy egy foltvarró cipővel is foglalkozhat?
„2025-ben találtam ki, hogy cipőt varrunk, a nyári táborainkban több mint száz pár készült el. Sneakerek. Egy amerikai videóban láttam, majd hosszas utánajárás után elkezdtem mintadarabokat gyártani. A felsőrész pedig, ha már foltvarrók vagyunk, naná, hogy patchwork lesz.”
A mintadarabok elképesztően jól néznek ki. Ilyet tud készíteni egy magyar foltvarró? Ennyire trendi, mondjuk így, „menő” darabot? – tesszük fel a kérdést Leventének. „Igen! Kifejezetten újító vagyok, a járt utakat nem szeretem, talán ezért fogadnak el a »céhtagok«. Tudják, hogy ha a negyvenötödik fajta táskát is varrjuk, én mindig becsempészek valami újat a folyamatba: egy szokatlan cipzárbevarrási módszert vagy sarokeldolgozást.
Levente nagymamája varrónő volt Balatonban, egy Szilvásváradhoz közel eső kis településen. Volt ízlése, fantáziája, tudott szabásmintát készíteni és persze varrni is magas színvonalon. „Klasszikus pedálos varrógépe volt, de nem engedett odaülni. Persze titokban próbálkoztam, nem sok sikerrel. Később már tanítgatott, mert látta, hogy valóban érdekel a dolog. A mai napig megvannak az általa készített szabásminták.”
A varrás hazánkban szinte kizárólag női tevékenység, pedig a nemzetközi foltvarróvilágban vannak férfiak szép számmal. Levente sem a varrással indult, a tűzzománc, a virágkötészet után apró ajándék- és dísztárgyak készítésével talált vissza a varrógéphez. Először figurákat, neszesszereket, táskákat varrt, míg meg nem ismerte a patchworköt. Megismerte, gyakorolta, csinálta, egyre jobb és jobb lett benne, míg tanfolyamokat nem kezdett tartani, és ki nem vívta a közösség bizalmát, akik úgy látták, az ő lendülete kell a csapatnak.
A foltvarrás a világ egyik legrégebbi technikája, hiszen az ember az ősidőktől összeerősítette az állatbőröket, női generációk sokasága készített a kilyukadt lepedőkből, ingekből, az elhasznált anyagok menthető részéből ruhát, takarót, párnát. A patchwork egyszerre fenntartható, esztétikus, mentálisan hasznos és közösségépítő. Teremtő és megújító építkezés anyagból, cérnából, szorgalomból, türelemből és kreativitásból. Magyarországon a rendszerváltás idején lett népszerű, jórészt Dolányi Anna textilművésznek köszönhetően, aki a céhet is alapította. Az országban sok helyen működnek kisebb-nagyobb patchworkcsoportok, -klubok, itt ugyanis az emberek úgy kapcsolódnak egymáshoz és egymás munkájához, mint a kezük munkájával kialakított kis textilblokkok.
Erre a kapcsolódásra jó vagy inkább szép példa a falikép Levente műhelyének falán. Ezt a saját csoportja alkotta, úgy adva egymásnak a készülő darabot, mint egy stafétát. „Én kezdtem el, megcsináltam a közepét, egy huszonötször huszonöt centis négyzetet. Ezt adtam tovább, és az utánam következő kiegészítette, lett belőle negyvenszer negyven centis darab, és így tovább. Hozzám már a végleges méretű munka került vissza, én steppeltem le. Nagyon erős közösségkovácsoló, hogy ki mit tesz hozzá az előző gondolatához, ízléséhez, hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz.”
A patchwork három rétegből áll. Azon kívül, amit látunk, van a hátoldala, és a kettő között egy vatelin, vagy valamilyen bélelő anyag. Ezeket rögzítik egymáshoz a steppeléssel, ami sokszor minta a mintán. „A steppelés a kedvencem, imádok a varrógéppel rajzolni. Rengeteg lehetőséget rejt magában, egészen különleges textúrák alakulnak ki a végén. Igaz ehhez kellett, hogy több spirálfüzetet telerajzoljak mintákkal.”
A foltvarrás kisebb részben technika, nagyobb részben ízlés, elképzelés, tervezés. A tervek nem kockás papíron és hosszas számolgatás után születnek, ma már szoftver számolja ki, hogy melyik háromszög melyik oldala hány centi legyen, és így tovább. Tanulni pedig lehet az internetről, a céhmestrektől, a tapasztaltaktól és egymástól, a nagy népszerűségnek örvendő táborokban is.
„Oda mindenki hozza a varrógépét, és annyi anyagot, hogy abból több méteráruboltot meg lehetne tölteni. A tábor olyan népszerű, hogy már karácsony és húsvét előtt is rendezünk, nem csak nyáron. És hatalmas mérföldkő a céh történetében, hogy a munkáink ott vannak a Néprajzi Múzeum Foltvarrás kékben című időszaki kiállításán, ami februárban zárt volna, de meghosszabbították július 26-ig. Ott a kékfestő munkáinkat lehet látni.”
A körülbelül háromezer magyar foltvarró között van kezdő és rutinos, tradicionális és modern stílust kedvelő, egyszerű ízlésű és művészien alkotó. A technikák és variációik száma a végtelenhez közelít, de sokszor a géppark is határt szab a megvalósításnak. Levente előhoz egy hatalmas karácsonyi ágytakarót, amin a rénszarvastól a fagyöngyön át a korcsolyacipőig van minden. Közelről tanulmányozva látni, hogy a mindenben is sok minden van még. Gyönyörű, szabályos kacskaringós steppelés és olyan elnagyolt kontúrok, mintha filctollal satírozott volna valaki az anyagon.
„Itt vannak ezek az apró bogyók – mutatja Levente. – Eszembe jut, amikor a szomszédasszonyom nálam kávézott, és felajánlotta, szívesen segítene valamiben. Az anyagmaradékokat pakolgatva a kis darabokat ki akarta dobni, mert nyilván semmire sem jók. Semmire?! Ezekből még rengeteg apró dolgot ki lehet vágni. Ezen a karácsonyi ágytakarón ilyenből vannak a fagyal bogyói, a korcsolyacipő ringlijei. Mennyi ideig készült? Kéthetes munka, igaz, szinte éjjel-nappal ezen dolgoztam.”
Egy másik munkáján három gyereket látunk, semmi szimmetria, ismétlődés, motívum. Olyan, mint egy festmény. Igazából egy festmény ihlette. „Ez úgy készült, hogy az anyagdarabokat először hetekig csak ragasztgattam, mindig messziről néztem meg, jó-e, azután folytattam, javítottam, csak azután varrtam fel. Kimeríthetetlen a patchworkben rejlő lehetőség, mindenki azt használja belőle, ami közel áll hozzá. Szabályos és egyedi, mindent lehet.”
