A nemzetek életében vannak olyan háborús katasztrófák, veszteségek, amelyekben szinte minden család érintett. Ilyen a hazai történelemben a magyar királyi 2. honvéd hadsereg hősiessége, doni tragédiája is. Az orosz pusztán elesett sok tízezer magyar hősről évtizedekig hallgatni kellett. Sőt, a rendszer ellenségnek kiáltotta ki a hazatérőket is, a vereség bűnbakjainak tartották mindannyiukat. Sokan nemcsak becsületüket, hanem egzisztenciájukat, munkájukat, és voltak – főként tisztek –, akik életüket is elvesztették a háború után a kommunista igazságszolgáltatás idején. Akik hazajutottak fagysérülésekkel, csonkán, lelkileg tönkremenve, azok számára csak a hallgatás maradt. Még a családtagoknak is alig beszéltek a leírhatatlan szenvedésről és kétségbeesésről, amit át kellett élniük.
Nemeskürty István a Rekviem egy hadseregért című korszakos könyvével volt az első, aki feloldozást adott a doni hősöknek, és rehabilitálta az elhunytak emlékét. Az általános történészi elemzések mellett egyéni sorsokon keresztül mutatta be, hogy milyen szörnyűségeket kellett átélnie a „vágóhídra” küldött százezreknek:
az elviselhetetlen szibériai hideget, a kilátástalan és egyenlőtlen küzdelmet, az éhezés és rettegés gyötrelmét, a meneküléssé vált visszavonulás tragédiáját és a későbbi megvetés igazságtalanságát.
A kilencvenes évek végén olvastam Nemeskürty megrázó könyvét, majd kicsit később Szabó Péter Don-kanyar című, történelmi alapművét, amely a hadjárat pontos és alapos bemutatása mellett emléket is állít a Don mentén elhunyt 125 ezer magyar katonának és munkaszolgálatosnak.
Néma hadsereg
2024 őszén megjelent egy olyan könyv az eseményekkel kapcsolatban, amely újdonságot hozott az eddigi kötetekhez képest, témájában, stílusában, műfajában és illusztrációiban is. Rózsahegyi Barnabás Néma hadsereg című könyve Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplóját és fényképeit mutatja be.
A könyv kiadója, Rózsahegyi Barnabás andragógus, családfakutató, Wágner Levente unokája. A könyv 2024 szeptemberében jelent meg közösségi finanszírozásból. Óriási sikerét mutatja, hogy tavaly októberben a Libri általános sikerlistájának top 3 helyezettje közé került.
Azok közé a művek közé tartozik, amelyeket egy ültében akar elolvasni az ember – lebilincselő az őszinte, emberi és becsületes helytállás, a szenvedések, az emberi kapcsolatok apró rezdüléseinek, valamint a frontbeli viselkedéstípusok pontos és érzékletes bemutatása. És nem utolsósorban az ismert történelmi tények, a hadseregparancsok háttere is – hogy ezeket miképpen élték át a katonák a reménytelen hétköznapokban – tisztábbá válnak.
A műszaki században szolgáló 47 éves tiszt gyorsírással minden lényeges információt feljegyzett öt hónapig tartó frontszolgálatáról, és közben olyan háborús élethelyzeteket, személyeket és emlékeket örökített meg Leica fényképezőgépével Agfa diapozitív filmen, amelyre alig akad példa korábbról. Rózsahegyi Barnabás szerint ehhez fogható képi anyag nem maradt fenn, a kötet különlegességét a napló pontos leírásai mellett a színes fotók adják.
A halál helyett az életet fotózta
„Élet a front árnyékában. A halál helyett, az életet fotózta” – olvashatjuk a könyv közösségi oldalán, és ennél pontosabban nem is lehetne fogalmazni, a napló szövegéből és fotóiból is sugárzik az élet, még akkor is, ha a halál árnyéka vetül rájuk.
A napló egy mérnök pontosságával, időrendi sorrendben írja le az első naptól, az alsódabasi vasútállomásról való indulástól az Alekszejevkába érkezésig tartó több mint 2500 kilométeres utat, majd a hazaérkezésig tartó frontszolgálatot, a mínusz 40 fokban történő visszavonulás és menekülés részleteit.
Wágner Levente 1897-ben született, szolgált és túlélte az első világháború gyötrelmeit is. 1942. szeptember 8-án kapott SAS-behívót (Sürgős Azonnal Siess), majd a front közelében, Osztrogozsszk, Golopusokva, Kovalevo és Melahino vidékén teljesített mérnöki szolgálatot egy műszaki alakulat hadnagyaként, a 108/41. zsidó munkaszolgálatos század 220 tagjának főleg föld- és más óvóhelyépítési munkáit irányítva. Többnyire katonai járműveknek kellett rejtekhelyet terveznie.
Beszámol arról, hogy mit történt vele, mit kellett csinálnia, mit tapasztalt a front árnyékában. Plasztikusan bemutatja a végtelen és sivár orosz és ukrán tájat, a látott városokat és falvakat, a háború darabokra esett fémroncsait.
A munkájukat végző, többnyire mosolygó, máskor szenvtelen tekintetű orosz embereket, főleg nőket, gyermekeket és öregeket, a csontos arcú és szakállas orosz hadifoglyokat, németek mellett harcoló kemény kubáni kozákokat, öreg muzsikokat, a zsidó és más munkaszolgálatosok nyomorúságát. A kielcei állomáson még le is fotózza a nagy valószínűséggel már a koncentrációs táborokba tartó zsidók csoportjait.
Rámutat sokaknak, még az orosz házigazdák többségének emberségére is és sokak embertelenségére, lekezelő bánásmódjára, főleg a fiatalabb magyar tisztek és a németek részéről. Így ír egy gorkiji esetről:
„Rosszul esett, hogy egyik feljebbvalónk, bajtársunk […] most a nálánál sokkal idősebb, de rangban alacsonyabb tiszttársait lakásukból kikényszerítette. Nem használt többszöri kérlelésem. […] A nagy árok partján, a temető szélén, barátságtalan helyen ütöttük fel tanyánkat, de innen még az est beállta előtt a falu elejére, egy az országút mentén fekvő házba költöztünk át. […] Sötét, szakállas, megtört alakok, asszonyok és gyermekek szállingóztak kis kormos viharlámpánk félhomályában a szobába. A sok kalandban megedzett idegeink dacára is nagyon idegenül éreztük magunkat.”
Október 22-én ő is találkozott a frontra látogató Nagy Vilmos vezérezredessel, honvédelmi miniszterrel, aki ígéretet tett nekik, hogy helyzetük, ruházatuk és ellátásuk javulni fog hamarosan. Az utána következő keserves napokról ironikus, humoros hangvételben ír:
„Nem tudjuk, hogy e magas kijelentésre vagy csak véletlenül, de éppen a következő öt napon keresztül csak babot és héjas téli borsót kaptunk menázsira.
A merőben magyaros ételváltozástól felháborodott egész bélrendszerünk.
Eltekintve éjjeli nyugalmunk megzavarásától nem történt nagy baj, mert odakint más hiányában rendelkezésünkre állott az egész pusztaság, az éjjelenként rendezett fényszórók és légvédelmi piros lövedék labdacsok tűzijátékában.”
Minden a túlélésről szólt
A kegyetlen szibériai, mínusz harminc fokos tél megpróbáltatásai, annak túlélése volt a legnehezebb számukra. Nap mint nap újabb és újabb stratégiát kellett kitalálniuk hozzá. Ebben a helyzetben a legapróbb örömök is reménnyel töltötték el őket.
„Délután fél négykor már teljes sötétségben a vacsora ismét krumpli, s csak néha-néha sajt vagy kis konzerv. Jön azután a hosszú est már nem is gyertya, hanem mécses pislogó fényében. Mintha foglyok menedéke lenne e kis szoba, a kályha parázsló fényétől megvilágított sápadt arcokkal. De az eltöltött napok száma, ha nehezen is, csak szaporodik eggyel-eggyel, s reményt nyújt a csüggedőnek sorsa elviselésére.”
A Vörös Hadsereg 1943. január 12-én indította el offenzíváját a Don-kanyarnál, az urivi hídfőnél, majd pár nappal később Scsucsjénál. A magyar hadsereg védelmi vonalai gyorsan összeomlottak, néhány kivételtől, például a III. hadtest maradványainak szívós ellenállásától és utódvédharcaitól eltekintve. Így a megszervezett visszavonulás helyett a magyar katonák többsége gyalog, jobb esetben lovas kocsival vagy gépjárműveken menekült az orosz csapatok elől, így Wágner hadnagy és bajtársai is. Erről ír ő is naplójában:
„Az orosz gyalogság az ázsiai kirgizekből, a szibériai prémvadászokból alakult, kiket az orosz-japán szerződés után nyugodtan kivonhattak az ázsiai térségből. Ennek a széles pofacsontú, gyilkos népnek az ütközet előtt beadott orosz ital mámorában megnövekedett a tettrekészsége, és a szörnyű hideg ellen immunis lett. A mieink filccsizma nélkül majd megveszekedtek a hidegtől. Elképzelhető tehát a pánik leromlott emberanyagunkban, hisz a tankok ellen mit sem tehettek, még páncéltörőink is hiába lőttek, mert az erős orosz páncélzatról lepattantak a lövedékek. Jöttek tehát azok úgyszólván akadálytalanul előre oly hirtelen, meglepetést okozva, hogy tüzéreink otthagyták ágyúikat, s csak a závárzatot és lőszerkocsikat tudták elhozni magukkal. Gyalogságunk egy része pedig puska nélkül menekült a szörnyű veszedelemből.”
Ők is gyalog menekültek, az úton a kocsik tömege teljes összevisszaságban, a havas nagy kapaszkodókon csak vonszolták magukat és a lovakat, hogy felérjenek a szekerekkel. A reménytelenség menete, amiben mindenki az életéért küzd:
Mintegy száz méterenként döglött lovak, elhagyott szekerek korlátozzák a forgalmat. Pedig nem lehet most akadály, mindenki rohan, az életét menti. Néhány elesett ember térdre rogyva szerződött a biztos halállal. Ügyet sem vetnek rá, pedig szánalmas, az ég felé fordult kesergő tekintete. Kiesett a sorból, az élők sorából, sorsa fehér halál.
Wágner Leventét nem kerülte el a szerencse és feljebbvalójának emberiességből fakadó jó szándékú döntése sem, Romni városában február 15-én kapta meg hivatalosan a szabadságolási papírját Vándorfy Kálmán vezérőrnagytól. Február 19-én érte el a magyar határt Lavocsnoje határállomásnál.
A kötet megszületése valóban a csoda kategóriájába tartozik. Wágner Levente sok száz századbeli bajtársával ellentétben megtörten, de épségben hazaért. A fronton lejegyezett naplóbejegyzéseit a mérnöki precizitás jegyében otthon letisztázta, begépelte, majd a családi iratok közé keveredett, és várta a sorsát évtizedeken át. Bár a család ismerte a napló történetét, de hogy megvan-e még, és ha igen, pontosan hol, nem volt tudta senki. Wágner leszármazottai, Rózsahegyi Barnabásék néhány évvel ezelőtt, egy lomtalanítás alkalmával a padláson találtak a naplóra, nem sokon múlt, hogy egy kukásautóban tűnjön el örökre ez a nagyszerű kordokumentum. És a 160 színes, jó minőségű fénykép fennmaradásához is sok szerencsére volt szükség.
Rózsahegyi Barnabás egy könyvbemutatón úgy fogalmazott: nagyapja naplója nem történelemkönyv, hanem terápia volt. Ez segíthetett neki abban, hogy ne roppanjon bele. Hogy ne legyen alkoholista. Hogy egyáltalán tovább tudjon élni.
Az elhunyt ezrek nevében is mondhatjuk: hálával tartozunk neki, hogy megmutatta és megőrizte számunkra a doni hősök igazi, küzdő, emberséges és életigenlő arcát. Történetüket mindenképpen ismernie kell a következő generációknak.
Földbe vájt világ
A nagy sikerű és szép kivitelezésű, képes doni napló adja a Földbe vájt világ című vándorkiállítás alapját, amelyen Wágner Levente nyolcvan, eredetileg is színes doni fotóját láthatjuk. A mérnök hadnagy fotóin keresztül különleges képet kapunk a 2. magyar hadseregben, a fronttól távolabb szolgálók mindennapjairól. Emellett megtekinthetők Wágner Levente személyes tárgyai és eredeti naplója, a korszak katonai dokumentumai, valamint egyenruhák és fegyverek Gredics Péter magángyűjteményéből.
Az audiovizuális teremben Barbinek Péter színművész tolmácsolásában részletek is hallhatók a naplóból. A CEU Nyitott Galériában (V. kerület, Nádor utca 11.) látható ingyenes tárlat február 7-ig látogatható. A kiállítás szakmai partnere a Történelemtanárok Egylete.
Közben elindult a témához kapcsolódó, a Földbe vájt világ című konferenciasorozat is. A kiállítással és a konferenciasorozat előadásaival idén több vidéki városban is találkozhatnak majd az érdeklődők, így például Kőszegen és Hódmezővásárhelyen. A konferenciákon a doni eseményeket katonák, munkaszolgálatosok és civilek traumáin keresztül mutatják be. A szervezők Klacsmann Borbála, holokausztkutató történész, Ványai Márton történész és Rózsahegyi Barnabás kurátor, a könyv kiadója.
A fotókiállítás megnyitójáról szól az alábbi videó:
Dallal is tisztelegnek az áldozatok előtt
A könyvhöz kísérő dal is készült, Holnap fénye címmel, a dal a doni tragédia hősei és áldozatai előtt tiszteleg. A produkcióban közreműködött többek között Varga Miklós, Sasvári Sándor, Miller Zoltán, Szolnoki Péter és Mészáros Tamás. A zenét Szolnoki Péter szerezte, a szöveget pedig Rózsahegyi Barnabás írta. A dal itt hallgatható meg:
A napló időszakának történelmi háttere
A 2. hadsereg támadó hadműveletei és doni hídfőcsatái után 1942 őszén védelemre rendezkedtek be egy közel 200 kilométeres szakaszon. A katonák felszerelése, fegyverzete azonban hiányos volt, fizikai és morális állapotuk a hosszú frontszolgálat alatt leromlott.
A többszintű, mélységi védelmi vonalat sem tudták már kiépíteni a téli időjárás, a nyersanyaghiány és a munkásszázadok egyre rosszabb állapota miatt. Ezt olvashatjuk Szabó Péter Don-kanyar című művében: „A védőállások kiépítését, műszaki megerősítését viszont nagyban akadályozta az építőanyagok, a szögesdrót és az aknák hiánya, a rendelkezésre álló rövid gyalogsági ásók pedig alkalmatlannak bizonyultak a néhol agyagos, kemény talaj feltörésére.” Ezek a tényezők mind hozzájárultak az áttöréskor tapasztalható összeomláshoz.
A hatalmas élőerővel és páncélosfölénnyel támadó Vörös Hadsereg 1943. január 12-én indította meg az offenzíváját az urivi hídfőnél, majd pár nappal később Scsucsjénál is. A támadás a 7. könnyűhadosztály 4. gyalogezrede által védett szakaszt érte, amely gyorsan átszakadt és a szovjetek közel 10 kilométert tudtak előrenyomulni, majd január 14-én kettészakadt a 2. hadsereg arcvonala.
Szabó Péter történész szerint a 2. magyar hadsereg szerepéről született általában negatív értékelések indokolatlanok voltak. A katonák a Don menti állásokban, a dermesztő hidegben napokig vívták egyenlőtlen küzdelmüket, majd védőállásaikból kivetve további két hétig folytatták súlyos utóvédharcukat, nehézfegyverek és tüzérség nélkül.
A Stomm Marcel altábornagy vezette III. hadtestre kemény összecsapások, utóvédharcok vártak, a 9. könnyűhadosztály 17/III. zászlóalja még január 27-én hajnalban is doni állásaiban tartózkodott, csak ezután vonulhatott vissza. Egy nappal később azonban körülöttük is bezárult a szovjet gyűrű. Stomm február 1-jén délelőtt német felettesétől azt a felvilágosítást kapta, hogy csapatai nyugat felé kitörhetnek a gyűrűből, de erre semmi esély nem mutatkozott. Ez is hozzájárult ahhoz a példátlan lépéshez, hogy az altábornagy feloszlatta hadtestét.
Az utolsó magyar csapatok február 4-én vonultak be Sztarij Oszkolba, a hadtest megmaradt része, körülbelül 6000–7000 fő pedig február 14. és 18. között érte el Szumit. A 2. magyar hadsereg megmaradt kötelékei március végén jutottak el a Dnyeperen túli újjászervezési területre.
A 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült vagy fogságba került honvédek, munkaszolgálatosok száma 125–128 ezer főre tehető. Ez volt a magyar hadtörténet legnagyobb emberveszteséggel járó veresége.
Források:
Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg – Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója. Kiadja a Benedetti Kft, 2024 .
Szabó Péter: Don-kanyar. Corvina kiadó, 2001
„Lassan megszűnik bennem az, ami emberré emel” – Kemény Simon világháborús naplója | Magyar Krónika
A Nyugat első nemzedékével egyívású, remek költő volt a második világháború végén kivégzett, mára elfeledett Kemény Simon. 1942 és 1944 között írt, megrendí …
