Túl az Óperencián című sorozatunkat egy Puskás Julianna történész által lejegyzett életúttal kezdtük el. Egy Amerikát megjárt magyar mesélt a kutatónak tengerentúli élményeiről, valamint hazatérése utáni sorsáról. A cikkfolyam 20. részéhez érve ismét egy hasonló történetet szeretnénk bemutatni, ugyancsak Puskás Julianna repertoárjából.
Az anonimizált M. J.-né, B. E. esete azért is érdekes, mert nőként kelt át az Óperenciás tengeren, és nem a reménytelenség vagy a kalandvágy hajtotta. Az 1897-es születésű nő elmondása szerint szüleinek huszonnégy hold földje volt, talán még ennél is több. A nagy család tagjai mind a birtokon dolgoztak, ő pedig a ház körül segédkezett. A Szabolcs megyei Nyíriben élő családnak nyolc gyermeke volt, öt lány és három fiú, és nem szenvedtek szükséget semmiben – legalábbis így emlékezett vissza a mesélő. Akkor mégis mi vitte rá, hogy elhagyja otthonát? Édesapjának a lánytestvére, tehát a nagynénje és férje már az Egyesült Államokban laktak, és rendszeresen írtak nekik. Kislányként hallotta a történeteket, hogy odaát mindenkit megbecsülnek, aki dolgozik, ha pedig takarékoskodik az ember, hamar összegyűjthet egy kis pénzt. A nagynéni meg is látogatta őket Nyíriben, ekkor az édesapja már három éve halott volt, a rokon pedig elkezdte győzködni a családot, hogy a lány menjen ki vele Amerikába, legyen „örök lánya”, hiszen nekik nincs gyermekük.
Végül kötélnek állt, nagynénje intézte a hivatalos iratokat, a jegyet pedig édesanyja fizette a bankban megtakarított pénzükből (ez is mutatja, hogy egy tehetős családról beszélünk). A beszámolóból kiderül, hogy a fiútestvérek aggódtak, hogy a bankból kivett kétszáz forint nem térül meg, de B. E. kiemelte, még meg is maradt ötven forintja, és két éven belül megfizette a költségeket.
A Fiuméből induló áruszállító hajó nápolyi és gibraltári megállójára határozottan emlékezett.
Amerikában nagynénjének a férje várta őket, náluk lakott egészen férjhezmeneteléig, de ne szaladjunk ennyire előre.
Hősünk egy Perth Amboy-i szivargyárban talált munkát ismerősök révén, teljesítmény alapján fizették. El is kellett telnie néhány hónapnak, mire annyira megtanult szivart sodorni, hogy rendesen keressen vele.
Eleinte ötven centet kapott száz szivarért, később hetvenet. Amikor már nagyon ment neki a munka, akkor akár napi nyolcszázat is el tudott készíteni, a rekordja kilencszázötven volt – büszkélkedett vele a történésznek.
Reggel hétkor kezdődött a munka, és egészen este hatig tartott egy óra ebédszünettel számolva. A munkások döntő többsége magyar, a felvigyázók pedig magyarországi zsidók voltak. Visszaemlékezése szerint nem is igazán érintkeztek más nemzetiségűekkel, a nyelvet sem tanulta meg. Nagynénjének a férje kiválóan beszélt angolul, illetve a későbbi férje is.
Kint tartózkodás alatt magyar újságot járatott, többek között a Népszavát és a Szabadságot, magyar egylethez csatlakozott, a Bocskai-egylethez és a Negyvennyolcas egylethez. Magyar boltosnál, péknél, hentesnél vásároltak. Vasárnaponként a Perth Amboy-i Magyar Református Egyház gyülekezetébe jártak, ahol nagynénjének férje presbiter volt. A gyülekezet ez idő alatt, 1912 és 1922 között, iskolát is épített, illetve a szociális hálót is ez a közösség jelentette. Egy család hat, míg az egyedülállók három dollárt egyházadót fizettek – B. E. szerint ezt egyáltalán nem bánták, tudták, ha baj van, innen kapnak majd segítséget.
Lánykorában sokat szórakozott, moziba, cirkuszba járt, részt vett az egyletek mulatságain, az ünnepi előadások alkalmával pedig szerepelt is. A hazai szokásokat sem engedték feledésbe merülni, „a szőlős vidékről jöttek kedvéért még szüreti bált is tartottunk” – elevenítette fel.
Az elején nagyon hiányzott neki a családja, az otthonról érkezett leveleket is csak vacsora után merték odaadni neki, mert hatásukra olyan erős sírásba kezdett, hogy már enni sem tudott volna. Miután megbarátkozott a helyzettel, elkezdte jól érezni magát. Munkáját is szerette, szabadnak érezte magát. A háztartási szolgálónak való elszegődés kapcsán kifejtette: „meg sem próbáltam szolgálni, mert a szolgálók rabok voltak, én a szabad életet szerettem”.
Férjet is talált magának, a már említett református közösség lelkésze eskette őket. Nagynénje és férje továbbra is biztosított volna nekik lakhatást, de férje saját otthonra vágyott. Sikerült is annyi pénzt összegyűjteniük, hogy kibéreltek egy házat. Két gyermekük, egy fiuk és egy lányuk született, akikre miután visszament dolgozni nagynénje vigyázott. Fiuk azonban megbetegedett, kórházba került, nem tudták meggyógyítani, meghalt.
1922-ben tértek vissza Magyarországra a férj falujába. Apósa hívta haza őket, férje pedig szívesen ment, bár később megbánta – jegyezte meg B. E. Hazatérésük után öt hold földet, illetve mezőgazdasági felszerelést és házat vásároltak. Gazdálkodni kezdtek, de „azokban az években nem sok eredménye volt a munkánknak” – emlékezett. Férje és annak apja között annyira megromlott a viszony, hogy a férfi úgy döntött, visszamennek Amerikába. Ehhez azonban el kellett adniuk a földet, amit meg is tettek, így a nő otthon maradt az immáron két gyermekkel, mert itthon is született egy kisfiuk. A férj Chicagóban kapott munkát egy blokkgyárban, ami nagyon kemény fizikai munkát jelentett, de legalább jól keresett. Azonban mire összegyűlt annyi pénze, hogy a család is kövesse, 1929-ben tragikus hirtelenséggel meghalt. A magyar egylet ezer dollárt fizetett az itthon maradtaknak, ebből százat vontak le a temetés költségeire. Az összeg öt-hat év múlva érkezett meg, amiből szép házat csináltatott az asszony, aki elmondta, „a kinti tapasztalatok az itteni körülmények között valamivel igényesebbé tettek az itthoniaknál, különösen a lakást illetően”.
Az interjú végén kiderül, kislánya még kilenc éves korában, itthon született fia pedig huszonnégy éves korában halt meg, egyedül maradt. Rokonai közül viszont többen is kiköltöztek Amerikába, egyik nagynénjének gyermekei és egy testvére, illetve annak leszármazottai is a tengerentúlon maradtak.
A cikk Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940 című munkája alapján készült.
