A bejárati építmény igyekszik felkészíteni a látványra, ami majd a Salgótarjáni utcai zsidó temetőbe lépve fogad. Elsőre várkapunak tetszik, de ívei és ablaknyílásai a keleti épületeken és a zsinagógákon látható formákat idézik. Csapórácsot imitáló kis vasszerkezet is lóg a kapuboltozaton, leereszteni persze nem lehet, de az illúzió tökéletes. Beljebb lépve mindjárt a szertartási épület késztet megállásra. Sosem jártam ott, de olyasminek képzelem a „szentföldi hangulatot”, mint amilyet ez a díszeitől megfosztott és kupoláját vesztett épület áraszt. A gyászolók egykor előtte, az udvaron várakoztak, majd megnyílt a díszes kapu, bent a feketemárvány falakon míves tartókban gyertyák lobogtak, és láthatóvá vált az elhunyt felravatalozott koporsója. Mindez meglehetősen idegen az ősi zsidó halottbúcsúztató hagyományoktól, tudjuk meg a Hosszúlépés. Járunk?szervezte temetői sétánk szakértő vezetőjétől.
Mert a Salgótarjáni utcai zsidó temető szabadon látogatható, a kijelölt utakon bejárható. Sokáig nem volt ez így, a második világháború után az akkor már évtizedek óta alig használt temető – fájdalmas kivétel a budapesti gettó halottainak 1945-ben itt létesített tömegsírja volt – gondozás hiányában az enyészeté lett, díszes mauzóleumaiba hajléktalanok költöztek, a sírokat a növényzet benőtte, és az értelmetlen pusztítás sem kerülte el. 2016 óta kezeli a Nemzeti Örökség Intézete, azóta tart ennek a műemlék területnek, Magyarország bizonyára legérdekesebb temetőjének a mentési kísérlete.
A díszletszerű és a szakrális elegye már a kaput és a szertartási épületet nézegetve meglep, megelőlegezve valamit a temetőbeli élményből, amire felkészülni mégsem lehet igazán. A tér, amibe lépünk, meglehetősen szűkös, a méretes síremlékek egymáshoz közel állnak, és egyik sem hasonlít a másikra. Obeliszk, szarkofág, historizáló és szecessziós, kriptaszerű sírépítmények, változatos formájú sírkövek látszanak egyszerre, és szimbólumok özöne. Kiterjesztett szárnyú római sas, egyiptomi ábrázolásnak ható, hatalmas márványmadarak, görög timpanonok; egy kissé odébb art décós oroszlánfej tűnik fel, de nem látszik jól, mert a képbe belelóg egy hófehér, csókolózó galambpár. A látvány minden eleme ismerős, csak a mennyiség drámai, és mivel temetőben vagyunk, furcsa kimondani: majdhogynem otthonos.
A kiegyezés évében fogadták el a mindössze két paragrafusból álló törvénycikket „az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében”, amely megnyitotta a zsidó vallásúak előtt a gazdasági és közéleti pályákat. A társadalmi emelkedés reményekkel és távlatokkal teli kora következett, ennek az időszaknak a lenyomata ez az 1874-ben megnyitott temető: a tágabban értett századforduló zsidó elitje nyugszik itt. Bankemberek és gyáriparosok, művészek és tudósok, a zsidóság első országos politikusai. A magyarországi zsidó emancipáció vezérelve, a neológia eszméje akkoriban született; követőinek célja a társadalmi integráció volt, ezt a zsidó tradíciók háttérbe szorításával, a kizárólagos magyar nyelvűségre való áttéréssel vélték elérhetőnek. Elgondolni talán egyszerűbb az ilyesmit, mint végrehajtani, ezért bár a Salgótarjáni utcai a neológia temetője, a síremlékek változatosak: keverednek rajtuk a magyar és a zsidó jelképek és feliratok, és felfedezhető itt a neostílusoktól a divatos szecesszión át a korai art décóig minden irányzat. A neológia gondolatkörébe illeszkedett a szentföldinek ható, valójában a magyarországi temetői szokásoknak megfelelő ravatalozó megépítése is.
Meg-megállunk a sírköveknél, sétavezetőnk az emelkedés történeteit meséli. Rabbiból lett kereskedelmi államtitkár, bárói címig jutó bőrgyáros-dinasztia, zseniális marketinggel dolgozó likőrkészítő család düledezőfélben is impozáns sírjain betűzzük a magyar, héber, olykor német nyelvű szövegeket. A síremlékek pusztulóban, hiszen alig maradt leszármazott, aki a gondjukat viselhetné. Talán ezért sem lehet közömbösen olvasni rajtuk a társadalmi egyenlőség, sőt kiemelkedés jelzésére szolgáló, kissé suta nemesi előneveket: budai, újpesti, csepeli, bicskei, alsóterényi, királykúti, madarasi…
Deák Ferenc elvbarátjának, Wahrmann Mórnak, Magyarország első zsidó származású országgyűlési képviselőjének, a Pest, Buda és Óbuda egyesítéséről szóló törvényjavaslat egyik indítványozójának a síremlékéhez omlásveszély miatt nem lehet közel menni. Ezt a mauzóleumot is feltörték és kifosztották, roskatag kupolájának tartóoszlopait valami szalagféle tartja össze. Hasonlít a szomszédos Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben álló Deák-síremlékhez, de kis tornyát mintha egy körúti épület sarkáról emelték volna át. Egyszerre megvan a temetőt belengő otthonosságérzet forrása: a síremlékek építészeti részletei a pesti utcák századfordulós épületeiről ismerősek. Tovább erősödik a benyomás, amikor a Hatvany-Deutsch család antik szentélyről mintázott mauzóleumától elindulva a temetőfal mellett húzódó grandiózus kriptasort járjuk végig.
A sírboltok úgy sorakoznak egymás mellett, akár az előkelő budapesti paloták, amelyeknek építtetői, tulajdonosai alattuk nyugszanak.
Ugyanazokat a választékos ízléssel megalkotott, finoman díszletszerű faszádokat, díszes kapuzatokat látjuk, amik a belvárosi képet olyan jellegzetessé teszik. Dekoratív eleganciájuk a pusztulást-pusztítást is túlélte, hiába a kitört színes üvegablakok, hiányos aranymozaikok és levert kőcsipkék, hírt adnak egy kairoszpillanatról, amelyben ez az építészet megszületett.
A gazdagodó, feltörekvő családok, csakúgy mint házaiknak, ezeknek az exkluzív és tetszetős síroknak a megépíttetéséhez is a legkiválóbb tervezőket kérték fel. Talán nincs is még egy hazai temető, ahol ennyi neves építész jegyez síremléket. Közülük is kiemelkedik a legelső modern: Lajta Béla. Övé a kapu- és a szertartási épület, tizenegy síremlék, sőt mint a budapesti neológ temetők építészeti főfelügyelője, a sírkert elrendezése is az ő elgondolásai alapján valósult meg. „Lajta Béla építő”, áll a hozzá köthető sírokon, jelezve a korszerűséget, hogy nem csupán a tervezésért vagy a mérnöki munkáért vállalt felelősséget, hanem a teljes „projektfolyamatért”, ami alatt a síremlék elkészült.
Fotógalériánk:
„Lajta Béla az épitőmüvészet lirikusa – írta az építészről Mezey Sándor az Egyenlőségben 1911 júniusában. – A temetőknek ez a ritka tehetségü müvésze mi is lehetne más! […] Ahol egy szép siremlék megállit, az a Lajta Béla alkotása. […] Az emberi érzések egész skáláján játszania kell tudnia annak, aki emlékkövekbe annyi gondolatot, annyi meghatottságot tud belevésni, mint ő. Aki élők és halottak viszonyát, a kegyeletet és a szeretetet annyira tudja érteni. Aki oltárokká tudja emelni a sirhalmokat és zarándokhellyé avatni müvészetével a hantokat. […] És minden munkáján mennyi jóság és mennyi szeretet! […] És mindenütt belefarag a kövekbe egy darabot a szivéből.”
Lajta abban is ízig-vérig modern, hogy a számos inspirációs forrást alaposan tanulmányozó, a beemelt motívumokat aprólékosan elrendező, tökéletes arányokba és összetéveszthetetlen stílusba olvasztó építészetének elméleti-bölcseleti háttere van. Síremlékek alkotójaként a temetőesztétika is foglalkoztatta: 1914-ben a Magyar Iparművészetben jelent meg A temető művészete című tanulmánya. Megállapítja benne, hogy a „temető korunkig egy egységes művészet helye volt, a temető művészete a sacralis művészethez tartozott”. A temetési szertartást a vallási felfogás határozta meg, a „temető és a templom egymásnak kiegészítő részei voltak”. Művészi szempontból legkiválóbbnak a hagyományos katolikus és a zsidó temetőket látta. „Harmónia van a temetőben, az ember érzi, hogy egy élő vallásnak élő architektúrája sacralis erővel fejezi ki mondanivalóját. […] Ez a művészet egységességét, egy konzervatív, erős, hitét, hitének ritusát szerető vallási érzésnek köszönheti” – fejtegeti Lajta, és tisztázza: a nagy vallási érzések és az általuk teremtett művészet megszűnt létezni. „És mert nincs sacralis művészet, nincs temetőművészet és a temetőnek nincs többé egységes művészi képe.”
Mi lesz a temetői összkép szervezőeleme, ha a vallás és a hagyomány nem szabályozza többé a sírjelzés formáit? Lajta, úgy látszik, a választ az esztétikumban találta meg. „Az erős ember szépet kereső lelkében ki fog alakulni a temetőnek az az új egységes művészete, amely egy új, egységes világfelfogásból ered” – írja. De szó sincs többé komor és pátoszos gyászpompáról, a Salgótarjáni utcai temetőben felállított sírkövei inkább ámulatba ejtenek drága anyaghasználatukkal, nemes arányaikkal, korai art déco formáikkal és szobrászati elemeikkel. És azzal a „belefaragott darabbal a szívből”, ami nélkül nem elképzelhető a szépművészet.
Kifelé tartva megállunk Weiss Manfréd és Vázsonyi Vilmos sírjánál, sétavezetőnk felvázolja még a szociálisan érzékeny iparmágnás és az ideális demokráciáért küzdő igazságügy-miniszter portréját. Két reprezentatív személyiség a korszakból. Mindkettőjük síremléke felújítva áll. Mint nyomjelzők mutatják, milyen lehetett a temető létesítése idején, és milyen lehetett az a társadalmi képlet, amely létrehozta.
