Az oroszlán ugrani készül (1969)
Vannak olyan filmek, amelyek esetében sokkal izgalmasabb az, miként készülhetett el egyáltalán, mint a konkrét produktum. A szocializmusban nem igazán – és akkor is csak nagyon indokolt esetben – lehetett a szexualitást ábrázolni, általában csupán művészi igényű rendezők éltek vele,
Révész György azonban egy nagyközönséget megszólító produkcióban már-már a Nyugat-Német alkotások stílusában kéjeleg a meztelen testeken; még egy szado-mazo ruha is előkerül egy emlékezetes jelenetben.
Persze mai szemmel már nem vágja ki a biztosítékot, simán lemehetne a tévében 12-es korhatárkarikával a délutáni órában, de 1969-ben azért merész vállalásnak számított. Miként maga a sztori is, a James Bond-paródiában egy magyar titkosügynök egy náci orvosra vadászik, aki egy új típusú pestist szabadítana a világra. Az oroszlán ugrani készül című filmben olyan színészek váltják egymást, mint Bujtor István, Dajka Margit, Ajtay Andor és Medveczky Ilona, a zenéjét pedig az Illés együttes szolgáltatja, azonban elsősorban a féktelen retroérzés és a rácsodálkozás élménye miatt élvezetes, ugyanis kifejezetten suta, kaotikus, csapongó, ráadásul se nem feszült, se nem elég vicces.
Cha-cha-cha (1982)
És ha már rendszerváltás előtti szexualitás, nem marad adós a meztelenség ábrázolásában a Cha-cha-cha sem, itt azonban a legkevésbé sem beszélhetünk öncélúságról, hát még erotikáról: aki látta, az sosem felejti el azt a jelenetet, amelyben Tallós Ritát megpillanthatjuk ruha nélkül – pontosan nem őt, hanem a testdublőrét –, de nem a színésznő szépsége, hanem a képsorok által kiváltott végtelen drámai fájdalom miatt. Egy tipikus felnövéstörténetről van szó egyébként, amelyben a Rudolf Péter alakította visszahúzódó diák a beat-zenében keresi a menedéket, dohányzással próbál érettebbnek látszani és végtelenül szerelmes egy lányba, de nem igazán mer lépni az irányába.
És ahogyan a fiú egyre több bepillantást nyer a felnőttek világába, úgy válik reménytelenebbé és csalódottabbá, a történet zárása pedig nem megváltást, hanem lelki megsemmisülést hoz a számára.
A film nehezen mérhető össze az olyan hasonló hangvételű klasszikusokkal, mint a Megáll az idő, sokszor nehézkesen halad a cselekmény, drámai hatása azonban utólag meghálálja a befektetett energiánkat.
Zárójelentés (2020)
Nehéz másra gondolni, minthogy Szabó István ügynökmúltja miatt vették össztűz alá a kritikusok a rendező utolsó filmjét, ugyanis bár vannak benne egészen elképesztő technikai bakik – az egyik jelenetben egyetlen vágás alatt változik meg egy asztalon álló üvegek száma és elhelyezkedése – és felfoghatatlan, hogy a zseniális alkotó a nem kevésbé legendás Koltai Lajos operatőrrel miként nem szúrta ki ezeket. Viszont ha eltekintünk a hibáktól, egy kifejezetten erős drámáról beszélhetünk. Amely végtelenül önreflektív is, hiszen a főszereplője egy idős kardiológus, akit miután nyugdíjaznak, visszaköltözik a szülőfalujába, ahol aljas politikai csatározásokba keveredik. A kifejezetten melankolikus hangulat és az izgalmas történet magába szippantó, Klaus Maria Brandauer finom alakítása lehengerlő:
a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen Golden Globe-díjas osztrák színésze harminckét év után forgatott újra Szabó Istvánnal, a végeredmény méltó búcsú mindkét művésztől.
Pilátus (2020)
Dombrovszky Linda enyhén szólva is sokoldalú rendező, neki köszönhetjük minden idők egyik legviccesebb rövidfilmjét, a Hetvenest, készített történelmi témájú dokut (Megszállás 1968), Petőfi-adaptációt (A helység kalapácsa), akciósorozatot (S.E.R.E.G.) és feldolgozta Szabó Magda azonos című regényét is.
Az írónőnek egyébként számtalan alkalommal vitték filmre a műveit, a többségük azonban sajnos felejthetőre sikerült annak ellenére, hogy a könyvei igencsak hálás alapanyagot jelentenek, hiszen általában örökérvényű kérdéseket fogalmaznak meg az emberi kapcsolatokról.
Ilyen a Pilátus is, amelyben egy sikeres orvosnő az apja halála után a saját lakásába kötözteti az édesanyját, az asszony a fővárosban partra vetett halként keresi a helyét és bár a két nő próbálja megtalálni a közös hangot és a kapcsolódást, folyamatosan zátonyra futnak. A mellékszereplők zöme kissé színpadias alakítást nyújt, illetve sokszor érződik az alacsony költségvetés, viszont Györgyi Anna és Hámori Ildikó kettőse csodálatos, már csak miattuk is megéri megnézni a filmet, amely kisebb hibái ellenére is egy teljesen méltó feldolgozás.
A legjobb dolgokon bőgni kell (2021)
A huszonéves Maja látszólag végre kezd révbe érni, hiszen éppen összeköltözik a barátjával, aztán amikor meglátogatja egy régen látott rokonát, hirtelen összeomlik a jövőképe. Az ottlétekor ugyanis váratlanul elhuny az asszony, egyedül marad a holttesttel, a halottszállítók nem sietik el a kiérkezést, senki nem ér rá a családjából, hogy a segítségére siessen, az egyik gyerekkori barátnője azonban átmegy hozzá, italozni kezdenek és átértékelik az életüket. Az elmúlt másfél évtizedben számos fiatal rendező kezdett el az X- és Y-generációra reflektálni, ilyen volt mások mellett Reisz Gábortól a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek vagy Schwechtje Mihálytól az idén bemutatott egészen kiváló Sünvadászat. És ezen a nyomvonalon halad Cristina Grosan első egész estés filmje is, és ugyan nem olyan mély és drámai, mint az előbb említett alkotások, az imádnivaló karakterek – Rainer-Micsinyei Nóra végtelenül természetes a főszerepben – és az abszurd poénok miatt abszolút kellemes szórakozást nyújt.
Kiemelt kép: Az oroszlán ugrani készül. Forrás: NFI
