A Halló? Halló! A telefonálás technika- és kultúrtörténete című, Balla Loránd és Perényi Roland kurátori munkáját dicsérő kiállításon a háztartásokból lassan kikopó vezetékes telefon van a középpontban. Érthető a dolog, hiszen az okostelefonok már másik korszakot jelentenek, másik forradalmat – amelynek a hatásait ma még talán nem is igazán tudjuk felmérni. De hogy a „régimódi” telefon nagyon is jelen van, ha nem is konkrét anyagi terünkben, de tárgyi kultúránkban, bizonyítja, hogy a gyerekeknek szánt játéktelefonok jellemzően továbbra is a vonalas készüléket utánozzák.
A tárlaton alapos technikatörténeti áttekintést kapunk: olvashatunk a Budapestet Béccsel (később Berlinnel, Londonnal) összekötő vonal létrehozásáról az 1880-as, ’90-es években, a magyarországi telefongyárakról, s persze a kiállított, jelentős részben a Kiscelli Múzeum műszaki gyűjteményéből, illetve magángyűjtőktől származó készülékeket megszemlélve nyomon követhetjük a telefon formai evolúcióját. (Némelyiket igénybe is vehetjük, hogy feltárcsázzuk a többi termet.)
Hogy a telefon elterjedésében magyar újítás is közrejátszott, jelesül a Puskás Tivadar által feltalált telefonközpont, azt minden iskolás tudja – ezek kiépítésének, majd automatizálásának története is sok érdekességet rejteget. Ismeretes módon Puskás indította el a telefonhírmondót is, amikor szorult pénzügyi helyzetében egy gyorsan és jól jövedelmező vállalkozásra volt szüksége. 1893-ban kezdte meg működését ez a hírműsorokkal, színházi és hangverseny-közvetítésekkel operáló „vezetékes rádió”, három évvel később már többezer előfizetőnek közvetítette a millenniumi ünnepségek eseményeit, s csak jóval a rádió megjelenése után, az ötvenedik évfordulón, 1943-ban szüntették be a szolgáltatást.
A hősidők legnagyobb hősei a telefonos kisasszonyok voltak, akiknek Krúdy Gyula festette meg érzékletesen az alakját:
„A telefonista kisasszony szabad idejében mos, vasal, varrogat, sebtiben olvas füzetes regényt, a szegény lányok romantikáját ápolja szívében, mint a cserepes virágot, és valóban a torkában ver a szíve, ha randevúra megy az utcai óraházhoz vagy Az Est kiadóhivatal elé, mert ahhoz már nincsen ideje, hogy Budára járjon cukrászdába vagy Rudolf trónörökös szobrához a Stefánia útra. A telefonon át igéző, mint a varázsfuvola, a legtöbb női hang, kivéve a pesti telefonista kisasszonyé, aki kétségbeejtóen siet munkájában. Az ő szegény hangja úgy hallatszik, mint egy rabszolgáé a bányából.”
Nem akármilyen feltételeknek kellett megfelelnie annak, aki ebben a tipikusan női – s így a saját lábra állás, az emancipáció korai lehetőségét jelentő – munkakörben kívánt elhelyezkedni: kiváló memória (mely lehetővé tette az összes előfizető nevének észben tartását), két úri család ajánlása (a munka bizalmas volta okán), illetve legalább egy idegen nyelv ismerete. Foglalkozásukból kifolyólag olykor a közügyek porondján találták magukat, mint a Tisza István-perben meghallgatott két telefonos kisasszony, Vöczköndy Margit és Vrána Jolán, akiknek a vallomását annak tisztázására kívánták volna felhasználni, milyen szerepet játszott Fényes László újságíró a volt kormányfő meggyilkolásában.
A telefon birtoklása Magyarországon egészen a Kádár-korszak végéig, sőt még a rendszerváltás utáni években is kiváltságnak számított: az emberek leginkább az örökké túlterhelt utcai fülkékből folytatták le telefonbeszélgetéseiket. (Az első közterületi telefonállomást 1928-ban, a Váci utcában hozták létre.)
S hogy a telefonigénylés folyamata olykor hosszú évtizedek alatt sem hozott eredményt, egy nagyon érdekes levelezés szemlélteti, melyben egy Széher úti lakos 1995-ben arról ír az illetékeseknek, hogy 1967-ben adta be először a kérelmét, és bár azóta évről évre azzal hitegették, hogy előkelő helyet foglal el a várólistán, huszonnyolc év alatt sem jutott készülékhez. A hálózatbővítés gyötrelmes lassúsága mögött politikai számítások is rejtőztek – igyekeztek megnehezíteni az állampolgárok privát kapcsolattartását –, de inkább a hiánygazdaság problémáival magyarázhatók.
Nem véletlen, hogy a huszadik század különböző korszakaiban olyan sok fénykép készült telefonáló hírességekről: a készülék is hozzájárult, hogy megteremtsék a fényűző „magasélet” atmoszféráját.
A telefon kultikus státuszát pedig jól mutatják az olyan, ma már megmosolyogtató innovációk, mint a Szépvölgyi úti Újlaki Étteremben a hetvenes-nyolcvanas években különleges ismerkedési helyszínként működő „telefonbár”, ahol minden asztalon telefonkészüléket helyeztek el, így a vendégek kedvük szerint tárcsázhatták a másik asztalnál ülő kiszemeltet, hogy flörtöljenek vele.
A tárlaton arról is olvashatunk, milyen gyökeres változást hozott a telefon megjelenése az emberi kapcsolatokban. A hívás váratlanul ér bennünket, nem lehet rá úgy felkészülni, mint mondjuk a levelezés esetében, a háttérzajok elárulják, mi történik a környezetünkben: mindez az egyén magánszféráját kezdte ki. Mint Kosztolányi Dezső írta egy tárcájában:
„Tárgy? Nem. Élőlény? Nem. Hanem valami korcs csoda a kettő között, melynek acélteste, villamoslelke van. Olyanforma tengő életet él a földön, mint a rómaiak hite szerint az alvilági árnyak, melyek gépiesen, halványan mozognak, egészen igénytelenül és jelentéktelenül s alig emlékeznek arra, hogy kicsodák voltak valaha. A huszadikk század homonculusa. (…) Egyedül vagyok. Nem, a telefonom itt van az asztalomon.”
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a telefon mennyire megkönnyítette az álidentitások létrehozását, az átveréseket és csalásokat – amint az a huszadik századi művészet egyik toposzává vált.
Nyitókép: Fortepan / 228716
