Vay Péter, protestáns főúrból lett katolikus püspök fordulatokkal teli életéről, keleti útjairól és műgyűjtő tevékenységéről korábbi interjúnkban részletesen beszélgettünk A kelet és a diplomácia művészete – Vay Péter püspök világmissziója című kötet szerkesztőivel. Ezúttal életének egyetlen szegmensét, az Amerikába kivándorló magyarok, valamint a Titanic túlélői felé való szolgálatát elevenítjük fel.
Vay a harmincas éveiben katolizált, majd a papi hivatás felé fordult. A Vatikánban tanult, ahol XIII. Leó pápa közvetlen környezetébe került, majd bekapcsolódott az egyház világmissziós törekvéseibe.
Élete során tizennégy alkalommal járt az Egyesült Államokban, illetve valószínű, hogy Dél-Amerika területén is megfordult. A kutatók sajnos a latin-amerikai útjait nem ismerik részleteiben. Az Észak-Amerikában tett látogatásaival kapcsolatban azonban egyértelmű, hogy kettős céllal történtek. Egyrészt az egyház küldöttjeként szolgált, másrészt viszont a magyar kormányzat megbízásából szelte át az óceánt, hogy meglátogassa a magyar diaszpórát. Első ízben 1900-ban tette meg mindezt.
Ezen a ponton álljunk is meg. Nagyjából az 1880-as évekre egyértelművé vált, hogy egyre több ember hagyja el Magyarországot a jobb élet reményében. A jelenség olyan méreteket öltött, hogy a kormányzat sem hagyhatta szó nélkül. Először a toborzóügynökök korlátozásával igyekeztek fékezni a folyamatokat, de ezzel nem értek el különösebb sikereket. A probléma gyökerének kezelésére nem vállalkoztak. Belátták, hogy sem a kereseti viszonyok, sem pedig a munkaerőt felszívni képes iparágak térnyerése nem várható olyan mértékben, hogy az visszatartsa az embertömegeket. Maradt tehát a folyamatok regulázása és keretek közé szorítása, valamint a lehető legnagyobb haszon lefölözése. Az első átfogó törvényre 1903-ig kellett várni, ennek értelmében mindenki ott kereshette a boldogulását, ahol az számára a legelőnyösebbnek tűnt – fogalmazta meg Csernoch János későbbi hercegprímás –, ám mindezt az állam által biztosított keretek között kellett megtennie. Mik voltak ezek a többször is említett keretek? Az állam érdekeltségei azt diktálták, hogy a kivándorlók szállításából származó profitot, amennyire lehet, magyar kézben tartsák. Ennek érdekében létre kellett hozniuk egy önállá útvonalat Fiume és New York között, hogy ne a német kikötők húzzanak hasznot a folyamatokból. A törvény tehát tovább korlátozta az ügynökök tevékenységét, és mindent megtett annak érdekében, hogy Fiume irányába terelje a kivándorolni vágyókat. Mindennek megkoronázásaként egy évvel később szerződést kötöttek a Cunard Line hajóscéggel, így megnyílt a magyar–amerikai út – olvasható a Mandiner hasábjain. Eközben a kormányzat céljai között megjelent a visszavándorlás elősegítése is, ezért igyekeztek elérni, hogy a kivándorlók és az óhaza kapcsolata ne szakadjon meg teljesen. Ebben játszhatott szerepet egyébként maga Vay püspök is, aki jelenlétével és szolgálatával erősítette a diaszpóra összetartását, a katolikus magyar identitás őrzését.
Első körben hajókáplánként tevékenykedett a kivándorlókat szállító gőzösökön. Szolgálatát komplex módon értelmezte: áldoztatott, misézett és lelkipásztori munkát is végzett. A kivándorlók között eltöltött évek életének legfontosabb, legmeghatározóbb időszakai közé tartoztak – emelte ki korábbi interjúnkban Solymári Dániel kutató. Ezek az utak rendkívül megterhelők voltak, Vay püspök a missziós lelkülettől vezérelve Észak-Amerika legtávolabbi területeire, Kanadának és Alaszkának az új telepesek által lakott részeire is eljutott. Egyházi értelemben szinte forradalmi újítások is kötődtek a nevéhez, elérte például, hogy mobil oltárt helyezzenek el a hajókon, amelyeken az Újvilágba utazott, hogy misézhessen útközben. Ez a második vatikáni zsinat előtt nem volt magától értetődő.
Egyik útja során a Carpathia nevű hajó fedélzetén látott el lelkészi szolgálatot, amikor a gőzös Fiume felé tartó útja során segélykérő jelzéseket kapott a süllyedő Titanicról.
A kapitány azonnal a szerencsétlenül járt hajó utolsó ismert pozíciója felé irányította a Carpathiát. A legénység, akiket csak tudott, a fedélzetre segített. A sokkos állapotban lévő, átfagyott túlélőket többek között egy magyar orvos, Lengyel Árpád igyekezett életben tartani. Az ő visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a püspök minden erejével segíteni próbált. A mentést követően egy rögtönzött istentiszteletet is tartottak, amelyet feltehetően Vay püspök celebrált. Lengyel levelezéséből az is kiderül, hogy a mentést követően óriási kihívást jelentett számukra, hogy a New York felé vezető út maradék három napjára elhelyezzék az embereket. A személyzet mindent elkövetett, hogy a túlélők számára nyugodt környezetet teremtsenek. „Az összes tisztek és mi is átadtuk a kabinjainkat a megmentetteknek, akik körülbelül 800-an vannak, és megtöltötték éjjel az éttermeket és dohányzószobákat is. Én és az olasz doktor persze ruhástul a hajó előszobájában lévő padon aludtunk, és fogunk aludni csütörtökig, amikor New Yorkba érkezünk” – fogalmazott Lengyel Árpád a családjának írt levelében. Azért is volt mindez becsülendő teljesítmény, mert a Titanic nagyjából háromszor volt nagyobb a Carpathiánál – olvasható a PestBuda oldalán.
Az egyházi vezető életküldetésének – a misszió mellett – az elesettek támogatását tartotta. Az épülő Panama-csatorna „herkulesi munkálatait” is megtekintette, és élesen bírálta az amerikai anyagiasságot, valamint a színes bőrű latin-amerikai napszámosokkal való bánásmódot.
Szolgálata során a nagyobb magyar közösségeket, valamint a szórványokat is felkereste, New Yorktól egészen Chicagóig szentelt templomokat, keresztelt, bérmált és áldoztatott. A szentszéki küldött ahol tudta, segítette a magyarokat – hangsúlyozta lapunknak korábban Solymári Dániel.
Vay püspök az első világháború alatt birtokain hadiárvaházat hozott létre, illetve a kórházakban és a frontokon tevékenykedett tábori lelkészként. 1918-ban véget értek a missziós utazásai, egy assisi kolostorban telepedett le, egyre nagyobb elvonultságban élt. 1948-ban halt meg.
Nyitókép: A Titanic túlélői a Carpathia fedélzetén / Library of Congress
