Bizánci császár a Szent Koronán: ki volt Dukász Mihály?

Kezdjük egy kis magyarázkodással: a bizánci császárokra a magyar történelmi szakirodalom általában görög néven hivatkozik. Ezt fogjuk itt is követni: bár VII. Mikhaél Dukaszt gyakran „Mihálynak” nevezzük, a továbbiakban következetesen a görög névalakot használjuk.

Ezt tisztázva koncentráljunk a hősre:

ki volt az a császár, aki a Szent Koronáról visszanéz ránk?

Nem véletlen, hogy a bizánci történelemből előbb ugrik be mindenkinek Justinianus, II. (Bolgárölő) Baszileiosz vagy I. Mánuel neve. VII. Mikhaél nem igazán tudott autonóm uralkodóvá válni, ráadásul egy hosszan elnyúló, válságos időszakban ült a trónon. A birodalom történetének egyik legsúlyosabb veresége, a manzikerti csata is ekkorra esik, amivel megkezdődött a bizánci kiszorulás az Anatóliai-félszigetről.

Ha viszont valaki arra kíváncsi, milyen lehetett a Trónok harca (avagy könyvben: Tűz és jég dala) a valóságban, akkor éppen erre a helyszínre és időszakra érdemes kapcsolni. A 11. századi Bizáncban ugyanis minden van, ami egy jó politikai drámához kell!

A 11. századi válság és II. Baszileiosz hosszú árnyéka

A Bizánci Birodalom ezeréves történetét sablonosan úgy írhatjuk le, mint egy hosszan elnyúló pulzálást – mind területileg, mind erőkivetítési képességben. II. (Bolgárölő) Baszileiosz (958–1025) uralkodása után éppen egy felívelő szakasz zárult le, amit a történettudomány Makedón-reneszánsznak nevez. Ez egy majdnem kétszáz éves, többnyire sikeres időszak: Bizánc bekebelezte a Bolgár Birodalmat, a Közel-Keleten stabilizálta pozícióit a kisebb arab államokkal szemben, és megállt az Itáliai-félszigetről való kiszorulása is. Bizánc a középkori hatalmának (egyik) csúcspontján volt, azonban a Bolgárölő olyan örökséget hagyott maga után, ami szinte kódolta az ezt követő, elnyúló válságot.

Egyik ok, hogy maga Baszileiosz hosszú időn át nem rendezte az öröklés kérdését: végül testvérére hagyta a trónt és testvére lányát, Zoét is csak a halálos ágyán házasította ki. Mivel Baszileiosz fivére – lévén maga is idős volt – hamar elhunyt, Zoé házassága révén mehetett (volna) tovább a dinasztia, de ő ekkor már a negyvenes éveiben járt, szinte borítékolni lehetett, hogy utód híján a vérvonal rövid távon kihal. Az udvari intrikák pedig hamarosan megindultak.

Szűk húsz év alatt, szinte minden megtörtént, ami elképzelhető egy politikai drámában. Van császár, aki gyanúsan meghal fürdőzés közben, császárné (Zoé), aki trónra segíti ifjú, alacsonyabb származású szeretőjét (IV. Mikhaélt), egy asszony (szintén Zoé), aki csaknem ötvenévesen már minden mágiát bevet, hogy teherbe essen, úgyhogy az olyan események, mint egy uralkodó megvakítása (V. Mikhaél), már hétköznapinak tűnnek.

A kialakult helyzetet jól illusztrálja, hogy 1042-ben a két lánytestvér (Zoé és Teodóra) egyszerre birtokolták a hatalmat, ráadásul Zoé harmadik házassága révén megérkezett IX. Kónsztantinosz Monomakhosz mint várományos. Az ilyen időszakokkal az a legnagyobb probléma, hogy az új uralkodók híveiket mindig bőkezű adományokkal halmozzák el, hogy hűségüket biztosítsák. A 11. század közepére tehát ez a helyzet erősen megnyirbálta a kincstárat.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a Bizánci Birodalomban egyáltalán nem volt ritka a trónviszályos időszak. Amit a Magyar Királyságban az 1162-63-as év jelentett (amikor is három királyunk volt III. István, II. László, IV. István, majd ismét III. István sorrendben), azt Konstantinápolyban nagyjából százévente kétszer eljátszották. A tizedik században, a bizánci „rekonkviszta” kellős közepén is előfordult, hogy az utódcsászár az uralkodói hálóteremben leszúrta az elődjét, majd elvette annak feleségét – aki egyébként éppen II. Baszileiosz anyja volt.

A 11. század közepére viszont a bizánci elit sokkal tagoltabb volt, mint ötven-hatvan évvel korábban. A 10. században a császárnak elég volt a katonáskodó – többségében anatóliai – arisztokrata családokkal számot vetnie, a 11. században viszont egyre nagyobb szerepet kapott a birodalom kormányzásában a polgári réteg. Sőt, olyan anatóliai arisztokrata családokat találunk (például a Szkleroszok, Argüroszok), amelyek a hatalmi központjukat Konstantinápolyba helyezték át, és polgári rangokat, címeket kezdtek halmozni. A rétegzettebb, ráadásul komoly érdekellentéteket magában hordozó elitet pedig egyre nehezebb volt a császárnak összefognia.

Volt ezentúl még egy probléma, ami kifejezetten a sokat méltatott II. Baszileioszon (és elődein) kérhető számon. A bizánci diplomácia ugyanis híres volt arról, hogy hasonlóan az elődállam Római Birodalomhoz szerette a katonai konfliktusokat kiszervezni (a híres „oszd meg és uralkodj”-elv). Van olyan történészi értékelés, mely szerint Bizánc, ha csak a belső erőforrásaira támaszkodik népességben és pénzügyileg, legfeljebb egy regionális hatalom tudott volna lenni a Földközi-tenger keleti medencéjében. Katonai erejét tekintve például Baszileiosz is erősen függött a Kijevi Ruszból vagy örmény hegyvidékről rekrutált zsoldosoktól. Olyan függés jött létre külső erőtényezőktől, amiket Konstantinápolyból nehezen lehetett kontrollálni. Amikor pedig az ilyen források visszábbszorultak, keserves volt pótolni őket.

Ez a teljes problématérkép pedig együtt járt azzal, hogy a belső konfliktusokat már nem igazán lehetett elcsatornázni a külpolitika irányába. A Makedón-dinasztia az terjeszkedő politikával bizonyos mértékig irányba terelte a feszültségeket, de a 11. század közepére Konstantinápoly a legtöbb fronton védekezésre kényszerült már. A besenyők gyakran betörtek a nyugati végeken, a bolgároknál gyakoriak voltak a túladóztatás miatti felkelések, keleten pedig megjelent a birodalom történetének egyik legfélelmetesebb ellenfele: a szeldzsuk állam.

Dukász Mihály és a nevelőapja: intrika Manzikertnél

A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy arról jelenleg is zajlanak történészi viták, hogy gazdaságilag mekkora válságban volt a birodalom a II. Baszileioszt követő fél évszázadban, hiszen mindeközben olyan nagyságrendű építészeti beruházások is megvalósultak, amilyeneket Justinianus kora óta alig lehetett látni. Ez viszont együtt járt a pénzrontással, magának VII. Mikhaélnak is az lett a gúnyneve, hogy Parapinakész (vagyis „egynegyeddel kevesebb”), utalva a fizetőeszköz elértéktelenedésére az uralkodása idején.

Politikai szempontból pedig Bizánc ténylegesen egy robbanásra kész puskaporos hordó lett. Az 1071-es manzikerti csatát vélhetően az olvasók közt is sokan ismerik, érdemes azonban röviden felidézni, milyen intrikák vezettek idáig. Amikor VII. Mikhaél apja, X. Kónsztantinosz Dukasz 1067-ben meghalt, megeskette feleségét, Eudokiát, hogy nem megy többé férjhez, és gyermeke nagykorúvá válásig régensként uralkodik (ez bevett szokás volt Bizáncban). Az esküt ki más, mint a konstantinápolyi pátriárka szentesítette, akit azonban a császár halála után hamar meggyőztek arról, hogy közérdek azt kívánja: oldja fel Eudokiát az esküje alól. Minden cinizmustól eltekintve, tényleg volt ebben logika a közérdek szerint is: a szeldzsukok ekkor már rendszeresen betörtek keleten bizánci területre, egy hadvezér szellemiségű császár pedig sokkal jobb eséllyel nézhetett szembe velük, mint a tapasztalatlan Mikhaél.

Eudokia így férjéül vette IV. Rómanosz Diogenészt, az egyik legnevesebb anatóliai arisztokrata család fejét. Az esemény pikantériája, hogy nem sokkal korábban maga Diogenész éppen Eudokia fia ellenében lépett fel trónkövetelőként. A választás viszont abból a szempontból hasznos volt, hogy IV. Rómanosz tényleg komolyan vette a keleti veszélyt, és tapasztalt katonaként mindent megtett azért, hogy felvegye a kesztyűt a szeldzsukokkal. Az új császár természetesen megfogadta, hogy amint nagykorú lesz, átadja VII. Mikhaél Dukasznak a hatalmat, Eudokia viszont hamarosan két fiú ajándékozta meg újdonsült férjét, nem csoda tehát, hogy a Dukasz-családban egyre nagyobb bizalmatlanság ébredt az uralkodó iránt.

Ennek kicsúcsosodása lett maga a manzikerti csata. Rómanosz vélhetően jó döntést hozott azzal, hogy a Van-tónál akart megütközni a mozgékonyabb, könnyű lovasságra építő szeldzsukokkal: azon a fojtóponton, ahol rendszerint betörtek Anatóliába.

A manzikerti csata két napig tartott, és egészen a második nap végéig úgy tűnt, hogy a bizánciak kerülnek fölénybe. Itt szólt azonban közbe a Dukasz-család ellenszenve és féltékenysége a császárral szemben.

A bizánci utóvéderők ugyanis egyszer csak elkezdték elhagyni a csatateret. Ebben állítólag szerepet játszott Andronikosz Dukasz, aki egy pletykát terjesztett, mely szerint IV. Rómanosz elesett, a további harcnak semmi értelme. Az biztos, hogy a bizánci erők jelentős része dezertált, magára hagyván a császárt a csatatéren. Az összecsapás így szeldzsuk győzelemmel és IV. Rómanosz elfogásával zárult.

A bizánci vereség katonai értelemben így sem volt annyira jelentős, mint például a tíz évvel későbbi dyrrachiumi csatában a normannok ellen. A hatalmi viszonyokban viszont olyan dinamikát indított el, amelynek hála néhány éven belül megszűnt Konstantinápoly uralma az Anatóliai-félszigeten, a birodalom pedig – története során nem először és nem utoljára – a teljes széthullás határára jutott.

Manzikert után: összeomlás Anatóliában

IV. Rómanosz története azonban nem ért véget a fogsággal. A győztes szeldzsuk szultán, Alp Arszlán nemsokára szabadon engedte. Hogy puszta nagylelkűségből tette ezt, vagy csak túl jól ismerte a bizánci állam működését, nem tudni, mindenesetre, ami ezután következett, több mint ideális volt a szeldzsukoknak. A halottnak hitt császár felbukkanásából ugyanis az következett, ami a Bizánci Birodalomban szinte napirendszerű volt: polgárháború. Bár VII. Mikhaél Dukasz hívei nem sokkal később leverték Rómanosz felkelését – az egykori császár pedig belehalt egy rosszul sikerült megvakításba – Anatóliában úgy omlott össze a bizánci uralom, mint egy kártyavár.

Ehhez szükség volt egy újabb szereplő felbukkanására: egy korábban bizánci szolgálatban normann zsoldos, Russell Balliol (más névalakban: Roussel de Bailleul) igazi kalandorként kapott a kaotikus belső állapotokon, és egy szakadár államot hozott létre a félsziget közepén. A helyi lakosok pedig ezt többnyire örömmel fogadták, Balliol és emberei ugyanis pótolták a katonai jelenlétet a környékén: meg tudták védeni őket a szeldzsukoktól. A konstantinápolyi udvar pedig hiába próbálta saját erőből leverni a kalandorlovagot, a kísérlet vége az lett, hogy Balliol elfogta VII. Mikhaél nagybátyját, Jóánnész Dukaszt, kikiáltotta őt császárnak, és egyenesen Konstantinápoly ellen vonult.

Az udvar veszély elhárítására a szeldzsukoktól kért segítséget: rövid távon pedig működött is a stratégia, Balliol vereséget szenvedett, de a központjából, Amásziából nem tudták kiűzni. Konstantinápoly láthatóan komolyabban vette a normann lovagot, mint a szeldzsuk törököket. Utóbbiakat a besenyőkhöz hasonló portyázó népnek tekintették, és ennek megfelelően látták elintézhetőnek a problémát: letelepítéssel, bizonyos fokú törzsi autonómiával le lehet csillapítani őket, két-három generáció alatt pedig asszimilálódnak a bizánci társadalomba. Ennél jobban viszont nem is számíthatták volna el magukat: a szeldzsukok ugyanis egy terjeszkedő birodalmi politikát kívántak megvalósítani. Ezt maga Alp Arszlán már nem élte meg – 1073-ban egy hadifogoly végzett vele – a központi szeldzsuk uralomtól lassanként elszakadó Szulejmán viszont készséggel kihasználta, hogy a bizánciak (szokásuk szerint) a nekik akarták kiszervezni Balliol leverését.

A későbbi császár Alexiosz Komnénosz török segítséggel 1075-ben ugyan elfogta a kalandor lovagot és elszállította Konstantinápolyba, de a szeldzsukoknak nem jutott eszébe hazamenni. A helyi lakosság nem volt különösebben ellenséges ekkorra: a konstantinápolyi túladóztatás után a hódítók egyszerűen kedvezőbb ajánlatot tettek nekik. Hogy milyen gyorsan pártolt át Anatólia a szeldzsukokhoz, jól jelzi, hogy Alexiosz Komnénosz kitérőt téve szülőföldjére, Kasztamónba, a barátságos fogadtatás helyett legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy nagyapja palotáját megszállták a törökök, neki pedig menekülnie kellett.

Nem Alexiosz volt az egyetlen olyan későbbi császár, aki nagyon félreértette a szeldzsuk-törökök erejét. Nikefórosz Botaneiatész nyugat-anatóliai földjeit hátrahagyva 1077-ben elindult Konstantinápolyba és a hadviselésben elfogadta egy szeldzsuk hadúr szolgálatait. Az útja sikerrel járt, hiszen trónkövetelőként megdöntötte VII. Mikhaél Dukasz uralmát, de a saját birtokaira keresztet vethetett. A Szent Koronán szereplő bizánci császár a szerencsésebbek közé tartozott: nem vakították meg, nem ölték meg, hátralévő napjait leélhette egy monostorban. Nem tartozott a jelentősebb uralkodók közé, többnyire az udvar, illetve a saját családja irányította. A korszak viszont, amiben élt, az egyik legfontosabb és fájóbb a birodalom történetében.

Felmerülhet a kérdés: hogyan találkozott I. Gézával, aminek köszönhetően a Corona Graeca (avagy a görög korona – a Szent Korona abroncsrésze) Magyarországra került. Valószínűleg a magyar király görög származású felesége, Szünadéné részére érkezett az ékszer, egyes feltételezések szerint éppen a házasság alkalmából. Bár a magyar–bizánci kapcsolatok ekkoriban is éltek, nem voltak olyan intenzívek, mint a 12. század közepén. Mint látható: a 11. század második felében a birodalomnak akadt számos egyéb, fontosabb elfoglaltsága is, Magyarországon pedig még a Szent László-i reformok előtt járunk: volt elég belső problémánk. A 12. század közepére viszont a bizánci erőkivetítés a Magyar Királyságot is célba vette: igaz, ehhez kellett az akkori Árpád-házi királyok gyakran provokatív viselkedése.

Ezt megelőzően a birodalomnak azt kellett tennie, amiről (a konfliktusok kiszervezése mellett) a leghíresebb volt: sokadjára újra kellett építenie a saját gazdasági és politikai hatalmát. Ebben meghatározó szerep jutott a már említett I. Alexiosznak és családjának, a Komnénosz-dinasztiának. Erről viszont a következő cikkben írunk.