Sok újdonságot nem mondunk azzal, ha kijelentjük: Vas István manapság nem divatos szerző. Hosszan érvelhetnénk amellett, miért lenne érdemes újraolvasni a verseit, ebben a cikkben viszont a Nehéz szerelem cím alatt hosszú évtizedeken át írt, önéletrajzi regényfolyamára szeretnénk felhívni a figyelmet, amely nemcsak a szűken vett magyar memoárirodalomnak kiemelkedő alkotása – mely vonulatot, tegyük hozzá, Vas harmadik felesége, a képzőművész Szántó Piroska is számottevően gazdagított az Akttal és egyéb írásaival –, hanem általában a huszadik századi magyar prózának is az egyik legnagyobb lélegzetvételű és legérdekesebb vállalkozása.
Vas az emlékiratait a negyvenes évek elején, Radnóti Miklós és Illés Endre biztatására kezdte írni, s csak 1991-es halála vetett véget a regénysorozatnak: addig összesen hat kötet jelent meg. Az eredeti koncepció szerint nem lineárisan, hanem tematikusan vette volna sorra életének eseményeit: „Az ötlött eszembe, hogy nem egyenes vonalban írom meg életemet, hanem egyre táguló körökben. Az első kör az élet keretének, azaz környezetének a története, azután következett volna a társadalom köre, a költészet köre, és így tovább.”
Későbbi fejlemények aztán felülírták ezt az elgondolást, és végül Vas, amikor az ötvenes években visszatért a memoárjához, már azt vette célba, hogy szimplán a „líra regényét” alkossa meg, amely a kiinduló koncepcióban az utolsó tematika lett volna. Végül azonban ezt is az alcímet is elégtelennek tartotta: „Az önkéntes – vagy kényszerű – sorrendi csere meg is bosszulta magát: a kihagyott kötetek anyagából sok minden betódult a felhúzott zsilipeken. Úgyhogy visszatekintve az eredeti alcímet szűknek érzem, némileg félrevezetőnek is. Ezért a cím alá most egyszerűen azt írom: regény. Furcsa egy regény, annyi bizonyos.
De hát a regény nagyszerű műfaj: minden belefér.”
A regényfolyam első kötete két szöveget tartalmaz. Az először 1957-ben megjelent s csak később a Nehéz szerelem „előjátékaként” felhasznált Elvesztett otthonokban, ami még az eredeti terv szerint íródott, és amelyben Vas az építészet, a lakberendezés, a tárgyi kultúra központi témája mentén idézi meg életének első szakaszát. Kisgyerekkorában a Gyár utcában, a mai Jókai utcában lakott a cégigazgató családfő sikerei nyomán biztos társadalmi emelkedésnek induló, zsidó Vas család. Az itteni lakásuk meghatározó jegye a kis Vas István számára az akkori polgári otthonokra általában jellemző, puha szőnyegekbe és vastag függönyökbe burkolódzó, keleties félhomály volt:
„Fülep Lajos, a magyar művészet különös és kiváló bírálója azt írta egyszer a békebeli Budapest építészetéről, hogy a Várból nézve szép, este, esős időben. Ezekkel a lakásokkal, melyek párhuzamosak a szecesszió-korabeli Budapest építészeti látványával, úgy látszik, hasonlóan voltak az emberek. A félhomály titokzatos jelentőséget adott a nehezen használható, tömör és cikornyás bútoroknak, és a kisfiút a meghitt borzongás és kényelmes misztika légkörével vette körül.”
A család innen a Sas utcába, egy jóval tágasabb és világosabb, nagypolgári lakásba költözött át, amely a szülők kétes ízlése dacára már óvatosan modernizáló jegyeket is mutatott. Ebben a lakásban ifjú költőnk ugyanakkor már kevés időt töltött, bécsi tanulmányai idején megismerkedett ugyanis majdani feleségével, Kassák Lajos mostohalányával, a táncművész Nagy Etellel, vele jórészt a fiatal nő lakhelyein, egy körúti manzárdszobában, majd egy rózsadombi albérletben töltötték kapcsolatuk első éveit, hogy aztán már házasokként a Hold utcában vegyenek ki egy táncműhelyként is szolgáló lakást.
Vas izgalmasan ír a társadalmi különbségekről, amelyek a huszadik század első évtizedeiben a lipótvárosi Cityt és a plebejus Terézvárost, ezt a két szomszédos kerületet élesen elválasztották, s egyáltalán: emlékidézése során izgalmasabbnál izgalmasabb urbanisztikai, szociológiai megfigyeléseket sorakoztat. Regényében újabb bizonyságot kapunk arra, hogy a szecesszió, amelynek alkotásait ma csodálattal nézzük, szerzőnk nemzedéke számára a századfordulós, hencegő polgári ízléstelenség netovábbját jelentette, mint azt a Hold utcai szembeszomszéddal, a Lechner Ödön tervezte, napjainkban a Magyar Államkincstárnak helyet adó Postatakarékpénztárral kapcsolatban fejtegeti.
„Az épület szerkezetén és tömbjén csakugyan az látszott, hogy itt egy rendkívüli művész ismerte fel, jórészt elébe vágva a többi Európa építészetének, az új középület-stílus lényegét; de éppen, mert valódi művész volt, menekült ebbe a délibábos díszítésbe. Hihető-e, hogy jön még kor, amelynek ízlése és ítélete visszatalál a szecesszióhoz, mely, sajnos, éppoly jellegzetes és döntő stílusa Budapestnek, mint Firenzének a röneszánsz, vagy Bécsnek a barokk?”
– teszi fel kételkedve a kérdést Vas valamikor a negyvenes évek elején. És hozzáteszi: „Mert a Posta-takarékpénztár csak eredetiségével és nagyratörésével különbözött a környező épületek szecessziójától, egyébként kiválóan illeszkedett abba a fegyelmezett lipótvárosi zűrzavarba, melyhez a Hold utca is hozzásimult.”
Vas és az ő kor- meg elvtársai számára építészetben is a modernizmus volt az irányadó, Gropiusra és Le Corbusier-re esküdtek, és Kassák Lajos angyalföldi otthona jelenítette meg számukra – igaz, mint maga is leírja, elég hideglelős végletességben – a mintaszerű modern lakást. Ám ahogyan Vas élete minden területén irtózott attól, hogy az elvhűség elnyomja természetes hajlandóságait, úgy Hold utcai lakásukat is minden iskolás szigort nélkülöző, rusztikus bájjal rendezték be. Sajnos kevés időt tölthettek ebben a nosztalgikusan visszaidézett közegben: Eti elhunyt, utolsó napjainak, óráinak megrendítő elbeszélésével zárul az Elvesztett otthonok.
A kötet második, A tavalyi hó címre hallgató, a Nehéz szerelem tulajdonképpeni első részét jelentő felében Vas költői és politikai eszmélését követhetjük végig. Iskoláséveiben sokáig küzdött lírai késztetéseivel, amelyeket, mondani se kell, a nyárspolgár szülők is minden erejükkel próbáltak elfojtani. Vas színesen rajzolja meg a lázító hangú folyóiratokat szövegező gimnazisták, a Margit-szigeten felvonuló, önjelölt, pattanásos kamaszpróféták és kékharisnya allűrjeik dacára valójában nagyon is korlátolt gondolkodású lányrajongóik miliőjét. Elmeséli, hogyan vallott körükben minduntalan kudarcot költői próbálkozásaival, míg aztán Kassák mindenki által értetlenül fogadott, jellegzetes felvidéki tájszólásával meghozott ítélete – „Uram, mágá költő” – egyszerre a többi költőpalánta fölé emelte, és végérvényesen elindította az irodalmi pályán.
Vas hosszú-hosszú oldalakat szentel Kassák hatásának, akiben (szemben mondjuk a kötetben név szerint meg nem nevezett, a húszas években népszerű Palasovszky Ödönnel, akinek avantgárd hatású hablatyai kellemesen bizsergették az újdonságokra vágyó pesti csitriket) egy lehengerlő erejű, valóban forradalmi, valóban radikálisan újító, de közben a hagyományt is folytató költőre lelt rá. Apja, aki kereskedői karriert képzel el neki, hiába igyekszik eltéríteni figyelmét az irodalomtól: az egyik nyáron tehetetlenségében a grinzingi javítóintézetbe küldi, Vas idegenkedve vészeli át a heteket a nyomasztó szexuális fülledtségű környezetben, és csak még jobban megerősödik a családja osztályától elkülönülő világérzékenysége:
„Mert tagadhatatlan, hogy Grinzing erőt adott. Mint ahogy a gasteini völgyből olykor hirtelen felszállt a köd, és bearanyozva ragyogott fel a kopár sziklák vad szürkesége, úgy oszlott szét belőlem az elmúlt évek bizonytalansága és tanácstalansága, s meredt föl mögülük, fiatalos fénnyel beragyogva, a vad és kietlen gyűlölet. Mert Grinzing végül is a gyűlöletnek adott erőt, és ez nagyobb teher lett rajtam, mint volt a határozatlanság és kétely ködje. Ijesztő és kietlen érzés volt, ott ülni szüleim között ezzel a megkeményedett gyűlölettel, még ha túl is nőtt a személyes gyűlöleten: szüleim mögött a pénzt gyűlöltem és a világot, amelynek a pénz volt a mozgatója.”
A kassáki modernizmus nemcsak irodalmilag hat rá, de világnézetileg is formálja. Vas a kommunizmus hívévé lesz, és munkásmozgalmi körökben forgolódik: érdekes a betekintés az illegális szervezkedés, a szavalókórusok, politikai gyűlések világába. Az elzászi Colmar textilgyárában aztán, ahová a fiú művészi ambícióit továbbra is rendíthetetlenül elutasító apja az érettségi után tanulmányútra küldi, a munkások fáradalmas és szürke életének szemlélete egyszerre szolgál politikai meggyőződéseit elmélyítő revelációval és azokat árnyaló-megkérdőjelező tapasztalatokkal. Egyáltalán: bár az eszme igazát elfogadja, polgári ízlése berzenkedik attól, hogy az irodalmat politikai céloknak rendeljék alá.
A tavalyi hó végén a bécsi kereskedelmi főiskolán (inkább rajta kívül) töltött időt s az Etivel való szerelmük kezdetét, az első közös, sétával és csókolózással töltött bécsi éjszakát és a szerelem révén megtalált „bizonyosságot” beszéli el: „először jutottam arra a gondolatra, hogy az élet az elsődleges, nem a költészet – mert mi más volt a szerelem, mint az élet kulcsa, forrása, lényege, feltétlen igénnyé összpontosított teremtő ereje? És ezzel megkezdődött a költészet trónfosztása, e pillanatban még vidáman és diadalmasan. Persze, nem folytatódott folyamatosan: az élet reménytelen szorítóiban és különösen a szerelem csillaghullásának idején sokszor visszafordultam a költészet mindenhatóságának menedékébe, de ez már nem a naiv és oszthatatlan hit volt, csak mérgezett önáltatás. A folyamat azonban feltartóztathatatlan volt, ha nem is egyenletes, és végül minden ingadozáson át volt bátorságom a legkomorabb következményeihez is.”
