Aztán Álmos vezér és övéi bevonulva Hung várába, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot.
Anonymus: Gesta Hungarorum
Honfoglaló Árpád nevét mindenki ismeri. Ez az ismeret tényeken alapul, a történészeknek nincs kétségük afelől, hogy Árpád volt a Kárpát-medencébe betelepedő magyarok főfejedelme. Hogy mikor és miért került sor arra, hogy Álmos helyét Árpád vegye át, az nem ennyire egyértelmű, de előbb érdemes röviden áttekinteni, hogy milyen események késztették a magyarokat a Keleti-Kárpátoktól a Dnyeszterig, dél felé az Al-Dunáig terjedő etelközi szállásterület elhagyására.
A 9. század legvégén két egymástól teljesen független esemény együttes hatása teremtett új hatalmi helyzetet az Etelközben. Az első a horászáni (ma Irán északkeleti tartománya) emír 893-as hadjárata volt a türk népcsoporthoz tartozó karluk törzsszövetség ellen. Az eredményes támadás egy-két éven belül a keletről nyugatra tartó népmozgások hullámait indította el, ami a besenyőket is a magyarok területe felé lökte.
Ugyanekkor a Bizánci Császárság háborút folytatott a bolgár birodalommal, amelyhez 895-ben szövetségesül megnyerte a bolgároktól északra élő magyarokat, hogy két oldalról folytassák a támadást. Tudjuk, hogy a bizánci követséggel a tárgyalásokat maga Árpád vezette. A magyar haderő sikeresen be is avatkozott, ám Simeon bolgár cár ekkor a besenyőkkel lépett szövetségre, hogy most a magyarokat szorítsák harapófogóba. Ezúttal a bolgárok voltak sikeresek, délen legyőzték a magyar főerőket, közben a besenyők feldúlták a haderejét nélkülöző magyar hátországot. A magyarok számára a kettős szorítás elől nem maradt más út, mint a Kárpát-medencébe való bevonulás.
Etelköz elhagyását a kedvezőtlen körülmények kényszerítették ki, a Kárpát-medencei bevonulást viszont a kedvező körülmények tették lehetővé. Az itt két és fél évszázadon át fennállott avar állam a 9. század első évtizedeire összeomlott. A szomszédos bolgár, frank és morva államok egyaránt abban voltak érdekeltek, hogy itt a másik kettő közül egyik se tudjon erős hatalmat kiépíteni, erre nem is került sor. Nem arról van tehát szó, hogy a vidék lakatlan lett volna, hanem arról, hogy nem volt szervezett állam, amely ellenállást tudott volna kifejteni.
Hogy a honfoglaló magyarok hányan lehettek, arra nézve csak becsléseink lehetnek. Különböző számítások alapján annyit mondhatunk, hogy kétszázezernél biztosan nem voltak kevesebben, de a félmilliót semmiképp sem haladta meg a számuk. Nem tudjuk, hogy mekkora népességet találtak itt, de minthogy a későbbiekben a magyarok olvasztották őket magukba, nem pedig fordítva, az itt talált lakosok száma a honfoglaló magyarokét aligha haladhatta meg.
A honfoglalás menetéről Anonymus részletes leírást hagyott ránk, az azonban költött, helynevekből konstruált szereplőkkel. A korabeli források elemzése alapján azért rekonstruálhatók az események. Nem bizonyos, de föltehető, hogy a bevonulásról szóló döntés során Álmost, a szakrális fejedelmet, a kündét, mintegy rá terhelve a kettős vereség felelősségét, feláldozták, és a helyét a fia, Árpád vette át.
Sorozatunk előző része:
A magyar és csatlakozott törzsek 895 második felében, esetleg 896 elejéig áthúzódóan először Erdély belső területeit foglalták el, majd még ebben a szakaszban előrenyomultak a Duna és a Garam vonaláig. Úgy tűnik, hogy a következő három-öt évben az új haza belakásával voltak elfoglalva, sem a kiújuló frank–morva harcokba nem kapcsolódtak be, sem a dél-erdélyi bolgár jelenlétet nem bolygatták, jelentős katonai cselekményekre csak a Tisza torkolatvidékén, a déli morvákkal szemben került sor. Egy időre úgy tűnhetett, hogy a magyarság a Kárpát-medence keleti felén alakít új államot, a Duna–Garam-vonaltól nyugatra eső területek továbbra is frank és morva fennhatóság alatt maradtak.
Kiszámítható volt, hogy a magyarok előbb-utóbb átlépik a Duna vonalát. Arnulf frank császár, hogy a várható támadást eltérítse, magas váltságdíj ellenében rávette a magyar törzsfőket, hogy itáliai szomszédja, Berengár király ellen támadjanak. Egy körülbelül ötezer fős magyar sereg 899 tavaszán a Dráva–Száva közén át ki is vonult, és váltakozó sikerrel, de alapvetően sikeresen harcolt Itáliában, és szeptemberben a Brenta mellett fényes győzelmet aratott Berengár serege fölött. Arnulf azonban 899 decemberében meghalt, erre most Berengár fizetett váltságdíjat a magyaroknak, hogy a vezetőjüket vesztett frankok ellen forduljanak. A magyar sereg 900-ban Pannónia déli részén átvonulva, a közbeeső területeket pusztítva hazatért.
A sikeres hadjárat eredményeként újabb sereg indult a morvák, majd a frankok ellen, ekkor már a nyugati területek birtokba vételének szándékával. A hadjárat sikeresnek bizonyult, a magyarok egészen az Enns folyóig, északabbra pedig a Kárpátokon túli morva területekre is benyomultak, majd visszavonulva már megvetették a lábukat Pannóniában. Ekkorra, 900-ra tehát nagyjából befejeződött a történelmi Magyarország területének birtokba vétele.
De még korántsem véglegesen. A morvák olyan mértékben elveszítették a képességüket a visszacsapásra, hogy a fejedelemség egy újabb magyar támadás következtében 902-ben gyakorlatilag megszűnt. A keleti frankok, más néven bajorok viszont a legkevésbé sem törődtek bele a területeik elveszítésébe. 901-ben és 903-ban visszaverték az újabb magyar támadásokat, 904-ben pedig a magyar küldöttség tagjait lemészárolták. A keleti frank birodalom új uralkodója, Gyermek Lajos, vagy inkább az udvara 907-ben látta elérkezettnek az időt, hogy egy nagy hadjárattal visszaűzze a magyarokat a Duna túlpartjára. A jelentős haderőt mozgósító német haddal a magyarok 907. július 4. és 6. között ütköztek meg Pozsonynál. A pozsonyi csata néven ismert ütközetsorozat a magyarok teljes győzelmével végződött.
Anonymus Árpád halálát 907-re teszi. Ha ez igaz, akkor lehetséges, hogy éppen a nagyfejedelem halála késztette a frankokat a támadásra, mások szerint Árpád a csatában esett el. Mindkettő lehetséges, az viszont biztos, hogy a 895 őszén kezdődött honfoglalás valójában ezen a napon, 907. július 6-án vált véglegessé.
A sorozat következő részében Zoltával foglalkozunk.
