Kárpátaljáról, édes hazánkról – vallás egy háború és az Isten háta mögött

(Az itt közölt szociográfia interjúit 2023 májusában vettük fel. Bár a szöveg legtöbb megállapítását a mai helyzetre is érvényesnek látjuk, az itt elhangzó megszólalások elsősorban erre az időszakra reflektálnak.)

I. Az őrületről

Tiszabökényben két nap alatt jöttem rá, hogy az Úristen megőrült. Józan ésszel itt imádkozni nem lehet, pedig az imádsághoz van négy felekezet is. Az Úristen a görögöket, rómaiakat, reformátusokat és pravoszlávokat mozdulatokból és beszédtempóból értheti, a szavaknak sem isteni, sem emberi nyelven nincs jelentése.

Az őrületről Einstein még azt mondta, hogy annyit tesz, mint „ugyanazt tenni újra meg újra, mindig más eredményt várva”. Tiszabökényben értettem meg, hogy Einstein ebben a kérdésben túl megengedő volt. Nem tudott elképzelni olyan őrületet, ami semmilyen eredményre nem vágyik. Csak teszi újra meg újra ugyanazt. Ilyen őrület vezérelhette az Úristent, amikor megteremtette a kárpátaljai magyarokat. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán meg akarta őket teremteni.

Amióta ismerjük azt a fogalmat, hogy „kárpátaljai magyar”, mindig egy olyan közösségre használjuk, amit az Úristen lét és nem lét közé alkotott. A kárpátaljai magyart sosem akarták azon a területen létezőnek tudni, ahol éppen élt. Aki itt megszületett, a többségi nemzet szerint kapott nevet az anyakönyvben. Némelyek a mai napig viccelnek Tiszabökényben: „Mi csak három névvel halunk meg! Bezzeg apáinknak négy is volt!” Csakugyan négy: csehszlovák, orosz, ukrán és persze a magyar. És ez a negyedik név az, ami a másik hármat átfödte, de az állam sosem akart róla tudomást venni. Mindig létezett és sohasem.

Az Úristen úgy teremtette meg a kárpátaljai magyarokat, hogy nem tudta, mit kezdjen velük. Hol a málenkij robot, hol a nyelvtörvény, hol egy háború jön, de a kárpátaljai magyarság csak nem tűnik el, nem szakad ki a lét és nem lét közti térből. Az Úristen ezt a népet sem megteremteni, sem elpusztítani nem akarja igazán: mindkettővel újra és újra, sőt egyszerre próbálkozik, és sosem tudja pontosan, milyen eredményt vár.

Ha Kárpátalján egy pap érteni akarja az Úristent, ezt a furcsa őrületet kell értenie. Az imádság errefelé nem könyörgést jelent, nem is az Isten dicsőítését. Görögkatolikus misén állok: a szavak, amiket pap mond, önértékükön semmit sem jelentenek. Csak azért öltenek nyelvi formát, hogy beszédtempót, hangsúlyozást, énekritmust lehessen velük megformázni. A Parakliszból az Úristen csak az intonációt hallja, a verbális jelek a beszéd melléktermékei.

Az imádság intonációja az Úristen őrületét követi. A beszédtempó sietős és minden pillanatban egységes mind a papnál, mind a híveknél. A mondatoknak nincsenek hangsúlyos részeik, az összes szó egyenértékűnek hallatszik. Az énekritmus pedig éppen annyira nyújt el minden mondatot, hogy semmit ne lehessen belőle érteni.

Ezt az imádságot a hívek nem azért mondják el, mert bármilyen eredményt várnak tőle. Hanem pusztán azért, hogy újra és újra imádkozhassanak.

Maga az imádkozás győzi meg a híveket és a papot arról, hogy a kárpátaljai magyarok még nem kerültek át a nem létező állapotba.

Az imával tudatja itt az ember: a Teremtő képmására őrült meg ő is.

A görögkatolikus mise része a Boldogasszony anyánk. Asszonykórus énekli a pappal a dalt, nem csoda: férfiak alig vannak errefelé, a legtöbben átmenekültek Magyarországra, néhányan még bujkálnak, vagy elég gyermekük van ahhoz, hogy ne hívják be őket katonai szolgálatra.

Félrehúzom a számat: ha az Úristen most sem akarja végleg elpusztítani a kárpátaljai magyarságot, kénytelen lesz hetvenezer magyar Szűz Máriát küldeni erre a vidékre. Észreveszem, hogy a dalban egy sort átírtak az eredetihez képest: „Kárpátaljáról, édes hazánkról” – dalolják, az intonáció hasonló a többi imádsághoz –, „Ne felejtkezzél meg szegény magyarokról!” Egy valami biztos: akár az őrült Úristennel, akár nélküle, mégiscsak van itt valami, ami nem akar eltűnni. Élni akar, bár az Úristen mintha azt a világot felejtette volna el megteremteni, ahol a kárpátaljai magyar élhet.

Az igazi őrület, hogy a Boldogasszony anyánkat még mindig van, aki énekelje Tiszabökényben.

II. A papi hivatásról

A kárpátaljai őrület olyasvalami, amelyben két szempontból is jelen van az élni akarás, bár ezek voltaképpen egy lényeget képviselnek: olyanok, mint egy szentkettősség. A vallás és a nemzetiség összekapaszkodik, nem engedi el egymást. A papot itt nem az Isten teszi. Pontosabban: csak annyira teszi őt az Isten, amennyire a legemberibb dolog is, azaz a nyelv. Itt szinte nem létezik olyan pap vagy lelkész, aki magyar lenne, és a magyarságot elválasztaná a kereszténységtől.

Nem véletlenül hívják az egyik legnagyobb görögkatolikus ifjúsági találkozót, úgy, hogy Megmaradni. Ahogy István, tiszabökényi görögkatolikus pap meséli nekem, olyannak tűnik ez a szó, mint a Szentháromság. Egy „megmaradni” van, de három jelentésben. „Több dolgot is takar ez a név: megmaradni Krisztusban, a nemzeti öntudatunkban, identitásunkban” – hangsúlyozza az atya.

A felekezet itt egy olyan körülmény, amely nem ver éket magyar és magyar közé. Természetesen mindenki elmondja: „Én görög vagyok, te római, ő református.” De az egyházfiak közösségszervező szerepe nem válogat aszerint, hogy kit hová kereszteltek.

A nemzeti ünnepeket közösen üljük meg. Legutóbb Szent István napján volt ilyen. Az egyik egyházközségben, amely hozzánk tartozik, a mi görög templomunkban szerveztük az ünnepséget. Részt vesz rajta a református lelkész is, a római katolikus plébános, közösen szoktunk megemlékezni

– mondja István.

A közösség természetesen megszenvedte az elmúlt egy évet is: visszaesett a látogatók száma. Nem a hit hagyta el az embereket, hanem az emberek a falut, az országot. Ez egy olyan körülmény, amihez az atya is próbál még hozzászokni.

„Elég nagy közösség a miénk, a görögkatolikus egyházmegyének nagy a magyar ajkú közössége. Hál Istennek – megakad, mintha a másfél évnyi háború csak most ocsúdnának föl az idegei –, hál Istennek. Nagy. Volt. De a háború miatt sokan kivándoroltak. Ezt leginkább most húsvétkor lehetett észrevenni, amikor a legnagyobb tömeg van jelen. Azt mondanám: jó, ha fele itt van. Főleg asszonyok.”

Jóllehet, ha a tiszabökényi görögkatolikus templomot vesszük szemügyre: ez a „fele” is soknak hathat. Apró fakápolnáról van szó, az ajtófélfa olyan száznyolcvan centi magasan lehet: az atyának le kell hajolnia, hogy beférjen. Az épület a 18. század gyermeke: egyhajós, szűk apszissal a végén, a bejárat fölött torony. Ha a mennyezetre nézünk, világoskékkel felfestve látjuk az éjszakai eget, mintha nappali fénynél sejlenének föl a csillagok. A 1700-as évek kicsi embereire tervezték templomot: emberekre, akik azt érzik, hogy az égbolt is föléjük szűkül. Ezek a kicsi emberek, ha misére mentek, valahogy még jobban összezsugorodtak, nyolcvan-kilencvenen is elfértek itt, egyszerre imádkoztak egy akkora helyen, amekkorában egy kényesebb anyuka már gyerekzsúrt sem szervezne.

Ezt a teret, ahogy az atya meséli, ma szinte csak asszonyok látogatják. Az asszonyok, jó, ha harmincan eljárnak, a templomban pedig újra és újra megtapasztalják, mit jelent egy háborús vasárnap. Az asszonynak most nem kell összezsugorodnia a férje mellett, ennyi emberrel ez a tér is kényelmessé válik.

Aki ma a tiszabökényi görögökhöz látogat fájdalmas kényelemben misézik, bár hasonló hangulat uralkodhat a többi felekezetnél is. A hónap első péntekén vagyunk itt: ekkor szokás gyónni. Nagyjából öt asszony vár a sorára, ha ezt ugyan sornak nevezhetjük. Magyarországon örülni szoktunk, ha csak ennyi ember áll előttünk, itt viszont a rövid várakozásnak minden percét elnyújtanák a sorban állók, akár három-négyszeresére, pusztán azért, hogy érezzék: maradtak Tiszabökényben még többen is.

Az atya előlép az ikonosztázion mögül. Elhívja az egyik asszonyt: egy fővel máris rövidebbre veszi a sort.

Fotók: Sarnyai Benedek