Török Zoltán több mint másfél évtizede él Svédországban, de nem fordított hátat hazánknak: olyan lenyűgöző dokumentumfilmekkel hívta fel a figyelmet a természeti kincseinkre, mint a Vad Magyarország – A vizek birodalma vagy a Vadlovak – Hortobágyi mese. Most azonban úgy döntött, választott otthonára helyezi a fókuszt, és bár azt gondolhatnánk, hogy a zöldpolitikát látszólag hangsúlyozó észak-európai országban kiemelt figyelmet fordítanak a környezetvédelmére, hamar kiderül, nagyobbat nem is tévedhetnénk.
Önmagában persze nem lehet hibáztatni a szóban forgó nemzetet a klímaválságért, de a csökkentésében sem jeleskednek, pedig fokozottan sújtja őket, hiszen érzékenyebben érinti a felmelegedés az északi régiót, mint a kontinens többi részét. Mindezt jól illusztrálja az a jelenet, amelyen egy 1910-ben készült kép látható egy monumentális gleccserről; Török Zoltán azonban már csak hófoltokat talál az egykori óriási jégtömb helyén. Az éghajlat változása nem az egyetlen katalizátora az élővilág pusztulásának, a svéd aranyat a fák jelentik, ezért tarvágással pusztítják a több száz éves fenyveseket, hosszú kilométereken keresztül csupán tönkök szegélyezik az autóutat, mintha csak a módszeresen kiirtott brazíliai őserdők hűlt helyét látnánk.
És miként a rendező egy interjúban elmondta, még csak nem is a svéd bútor-nagykereskedelem a legfőbb oka a mértéktelen kitermelésnek, hanem mások mellett az, hogy Kínában elkezdtek vécépapírt használni, és oda szállítják a fákat cellulóznak, de gyárakban is használják fűtőanyagként, és ironikus módon mindezt zöldenergiaként dokumentálják.
Annak ellenére, hogy sok kétségbeejtő állítás hangzik el, szó sincs arról, hogy a film csupán a katasztrófaturizmusról szólna. Nemcsak a vadon változik ugyanis, hanem Török Zoltán élete is, az egy évet felölelő alkotás elején még azt látjuk, hogy vidáman kirándul a lenyűgöző tájakon a gyerekeivel, a feleségével és a kutyájával, de idővel a tinédzserlányai már nem a szüleik társaságára vágynak, így az utolsó harmadban már a rendező egyedül szeli az erdőket.
Hiányérzetet okoz viszont, hogy az alcím – Az én Északom – azt sugallja, hogy meghívást kapunk Török életébe és gondolkodásmódjába, megtudjuk, miért költözött Svédországba, miért rajong az elhangzó kritika ellenére is érte, milyen körülmények között él ott, hogyan telnek az átlagos napjai, vagy a családja milyen viszonyt ápol a kettős identitáshoz. Vagy éppen milyen kalandokba keveredik, milyen kihívásokkal találta magát szemben, amikor egyedül ragad túrabakancsot, és éjszakázik a természetben, miközben a vadakról vagy a vízi világról készít cseppet sem rutinoson elkészíthető felvételeket.
Nem tudjuk, hogy az eredeti koncepcióját képezte-e, vagy menet közben alakult így, mindenesetre nem kapunk választ ezekre a kérdésekre, egy-egy pillanatot leszámítva a rendező azt teszi, amihez a legjobban ért: dokumentálja a különféle madarakkal, medvékkel, rókákkal vagy éppen fókákkal tarkított élővilágot, és narrálja a látottakat.
A képei pedig lenyűgözőek, nem véletlen, hogy nem valamelyik természetfilmes csatornán, hanem a mozikban debütált a Változó vadon, a szándék pedig egyértelmű: leginkább az ismeretterjesztéssel lehet motiválni az embert arra, hogy felelősségteljesebb viszonyt alakítson ki a környezetével.
Kiemelt kép: Változó vadon – Az én Északom. Forrás: Mozinet / Cinego
