Ott van a Feszty-körképen, vagy inkább: ott vannak, amint húzzák a honfoglalók szekerét. Ez azonban festői túlzás, mert a szürke marhák eredettörténete nem egyértelmű, Árpádék talán még nem is ismerték. Lehet, hogy a tatárok elől menekülő népekkel érkezett, de az is, hogy Dél-Európából hajtották ide őket. Az is elképzelhető, hogy a 12. században a Kárpát-medencében élő őstulok is bekerült a génállományába.
Az azonban vitán felül áll, hogy ezek a hatalmas, szívós és értelmes állatok évszázadok óta kísérik a magyarokat. Ahogy egy hortobágyi gulyás mondja: ezek az állatok nem bámulnak, hanem néznek, van tekintetük. Szilajok, erősek, és utódaikért bármire képesek. Ezek alapján a vadállatok közé is sorolhatnánk őket, és nem tévednénk sokat. A szürke marha legel, szabadban ellik, és sokszor inkább kilövik, mint levágják.
És éppen emiatt a szabadtartású, legelő életmód miatt húsa rendkívül értékes. Hiszen a természetben egészséges növényeket, fűszer- és gyógynövényeket is legel, közben folyamatosan mozog, így lesz a húsa száraz és rostos, kellemetlen vastag faggyúréteg és mellékíz nélkül.
A folyószabályozások előtti időkben hatalmas gulyák járták az Alföldet, mindig találtak dús legelőt és ivóvizet. Ám utána szűkösre fordult a helyzet, akkor már többnyire igavonásra használták őket. A helyzet odáig fajult, hogy az 1950-es években az ország vezetői ki is mondták: a szürke marhára nincs szükség. Az 1960-as években mindössze kétszáz tehén és hat bika képezte az állományt, őket a Hortobágyon, Bugacpusztán és Kunmadarason rejtegették, nehogy szemet szúrjanak. Innen kellett megmenteni a fajt a kihalástól. Sikerült.
Bodó Imre professzor vezetésével felkutatták a még meglévő egyedeket, volt, amelyiket a vágóhídról hozták el az utolsó percben, és az erőfeszítések eredményeként ma már úgy tizennyolcezer jószág él az ország több pontján. Mesterséges megtermékenyítéssel, régebben lefagyasztott spermákkal a legéletképesebb bikák vérvonalát sikerült továbbvinni.
Elől oroszlán, hátul kutya, mondják a szürke marhára, olyan erős teste elülső része. A tehenek ötszáz, a bikák kilencszáz kiló körüli súlyt érnek el. Színük a szürke ötven árnyalata, az ezüstszürkétől a sötét daruszínig. Fejüket magasan tartják, és a szarvuk sem egyforma. A szarvak jellemzésére a gulyások a következő kifejezéseket használják:
cövek, Jézusfogta, egyenes-tömpe, bigyehegyes, perec, kulacsos, gombos, gallyas, gyertyás, villás.
A bikák szarvának hegyére a gazdák rendszerint gombot erősítenek, hogy miközben az állat hányja a földet, a szarva ne rojtozódjon ki.
Eleink évi háromszázezer jószágot hajtottak a nyugat-európai vásárokba, és az állatok jól bírták a hosszú utat. A hajdúk megvédték őket a vadállatoktól és a rablóktól is. A 19. századi főurak, például Széchenyi vagy Batthyány jövedelmének nagy része is ebből, a marhák eladásából származott.
A szürke marhának nem akadt olyan része, amit fel ne használtak volna, kivételesen gazdaságos volt tehát. Húsán kívül vérét, inát, belét, faggyúját, porcát, csontját, bőrét, tülkét is megmunkálták. Ezeket használták a csizmadiák, a gyertyaöntők, a szarufaragók, a bőrösök, a szíjgyártók, a szappanfőzők, a gombosok és a vargák.
A szürke marhát tenyésztők ma már egyesületet működtetnek, a faj sorsa biztos kezekben van.
Nyitókép: Palcsek István Szilárd
Fotók: Wikipédia, hungarikum.hu
