Két dal emelkedik ki az életemben. Az egyik Cserháti Zsuzsától a Hamu és gyémánt, amit hatévesen hallottam először, amikor elkezdtem énekelni tanulni – ekkor futott a Megasztár első évada, és Tóth Vera tálalásában teljesen elvarázsolt, rögtön utána is néztem, ki szerezte az eredeti változatot, és nagy rajongója lettem a magyar poptörténet egyik legkiemelkedőbb női alakjának. A másik dal pedig a Listen Beyoncétől, aki máig a legnagyobb példaképem. Őt szintén hatévesen fedeztem fel, amikor a televízióban láttam egy Nelson Mandelának adott show-műsorban, ahogyan az akkori legnagyobb slágerét, a Crazy In Love-ot énekli.
A rajongásom azonban akkor csúcsosodott ki, amikor megnéztem először a Dreamgirlst, amely máig a kedvenc filmem: az egyik tökéletesen megkoreografált jelenetben az említett Listen csendül fel, és olyan hatásosan és erőteljesen adja elő benne, hogy teljesen magával ragadott, katartikus élményt jelentett – a hihetetlen vizuális tálalással és az elképesztő hangjával letaglózott, sugárzott belőle, hogy teljes beleéléssel, tiszta szívből és lélekből énekel benne. És bár azóta milliószor meghallgattam ezt a számot, kívülről fújom a szövegét, mégis minden alkalommal képes átadni ugyanezt az érzést.
A Dreamgirls után sok dokumentumfilmet megnéztem róla, kíváncsi voltam, miként kezdte el a Destiny’s Child után a saját útját járni, hogyan kaptatott fel a ranglétrán, és megfigyeltem azt is, ahogyan a koncertjeire készül.
Számomra ő egy igazi ufó: a hatalmas sikeréhez önmagában valószínűleg nem lett volna elegendő a hihetetlen hangja, kellett hozzá a mögötte álló végtelenül profi stáb és a sajátos felfogása is – soha nem celeb akart lenni csupán, hanem mindig az vezérelte, hogy legendává váljon, és akkor is emlékezzenek rá, amikor már nem fog élni.
Azt gondolom, hogy ha valaki eléggé eltökélt és tehetséges, akkor kemény munkával és kitartással elérheti az álmait, neki pedig tökéletesen sikerült kihasználnia a benne rejlő potenciált.
Én is azt a hozzáállást vallom, hogy merni kell nagyot álmodni. A Megasztárba sem sikerült első alkalommal bekerülnöm, de nem adtam fel, és bár sokan mondják mindig, hogy itthonról lehetetlen nemzetközi sikereket elérni, igyekszem elengedni ezeket a megjegyzéseket a fülem mellett, koncentrálni és bízni magamban.
És nem tudok elég hálásnak lenni a családomnak, amiért mindig mellettem állnak, nélkülük nem sikerült volna eljutnom idáig – rengeteget számít a szülői háttér, mindezt a legtöbb világsztár életútja is igazolja.
Az internetnek köszönhetően Beyonce a „tanárommá” vált, próbáltam minél több trükköt eltanulni tőle: az iskolában klasszikus éneket oktattak, ami nagyon hasznos természetesen, de teljesen más technikát igényel egy olyan műfajban helytállni, mint a rhythm and blues. Manapság a koncertjeimen próbálom már saját magamat építeni, és a saját dalaimra koncentrálni, mert azt gondolom, a közönségem már nem elsősorban arra kíváncsi, kik a példaképeim, hanem jobban érdekli őket, hogy én ki vagyok valójában, de egy hosszabb műsor esetében mindig belecsempészek egy-két Beyonce-feldolgozást, és általában a Listen is előkerül. Korábban próbáltam pontosan ugyanúgy előadni, mint ő, jelenleg azonban igyekszem a magamra formálni a különböző ellesett trükkjeit.
Az amerikai énekesnő a koncertjein hatalmas figyelmet fordít a show-ra, minden másodperc precízen ki van dolgozva, még az is tervezett koreográfia része, hogy melyik pillanatban merre néz. Nálunk anyagilag sincs lehetőség ilyen volumenű produkciókra, de próbálkozom a lehető leglátványosabb fellépéséket nyújtani, miközben figyelek arra is, hogy továbbra is a zene maradjon az előtérben – a rajongók is arra kíváncsiak elsősorban, meg kell találni az arany középutat a színházi és a koncertélmény között.
Visszatérve a Listenre: amikor gyerekkoromban először hallottam, rögtön szíven ütött, és bár mára már álmomból felkeltve is tudom a szövegét, még mindig ugyanolyan hatással van rám. Annak ellenére, hogy akkor még nem beszéltem angolul, és még nem volt a mondanivalójához köthető élettapasztalatom, rögtön átéreztem, hogy egy szerelmi csalódásról szól, olyan tökéletesen adja elő – ha csak negyedannyira erőteljesen ki tudnám magam fejezni, mint Beyonce, már teljesen elégedett lennék.
Külön szimpatikus az énekesnőben, hogy mindvégig nagyon szerény és kedves tudott maradni, és nem hiszem, hogy az az érző ember, amit sugároz magából, csupán egy szerep lenne, hanem tényleg ilyennek gondolom a valóságban. Ebből a szempontból is a példaképem, úgy érzem, olyan neveltetést kaptam, egy olyan család áll mögöttem, amely mellett én sem tudnék soha elszállni és felvágni azzal, amit elértem. Örülök, hogy a Jóisten tehetséggel áldott meg, és igyekszem mindezt minél pozitívabb üzenet közlésére használni.
Eddig háromszor volt szerencsém látni élőben Beyoncét, minden alkalommal lenyűgöző volt, de a legnagyobb élményt az jelentette, amikor Los Angelesben lépett fel Stevie Wonder estjén. A koncert után vártunk a VIP-bejáratnál, és egyszer csak kijött az édesanyja, rögtön készítettem is vele egy közös képet, hihetetlen érzés volt, hogy ott áll mellettem az az ember, akinek köszönhetően megszületett a legnagyobb kedvencem, és el is mondtam neki, hogy a lánya a legjobb a világon.
Kiemelt kép: Radics Gigi. Forrás: Facebook
