A hetvenes években, ahogyan akkoriban szokás volt, minket is elvitt az iskola kötelező operalátogatásra, ez az élmény pedig annyira negatívra sikeredett, hogy hosszú évekig azt gondoltam, ezt a műfajt végérvényesen kizártam az életemből. Egy Erkel-darabot láttunk, nem emlékszem már, hogy a Bánk bánt vagy a Hunyadi Lászlót, ahogy arra sem, hogy a színészek voltak gyengék, a tálalás sikerült rosszul vagy csak egyszerűen nagyon untam, a borzalmas összhatás maradt meg csupán. Pedig zenészcsaládban nőttem fel, édesapám révén nagy kanállal kaptam a kortárs és a klasszikus darabokból is, tehát nem arról lehetett szó, hogy a korom miatt nem álltam még készen a befogadására, sokkal inkább az előadás minőségével lehetett a gond.
Viszont akkora hatást gyakorolt rám ez az élmény, hogy még érettségi után, amikor ismét a zene felé fordult az érdeklődésem, és folyamatosan szimfonikus koncertekre jártam, akkor sem voltam hajlandó betenni a lábam az Operaházba.
Zeneakadémistaként aztán a nyolcvanas évek derekán kikerültem a bayreuthi ifjúsági táborba az intézmény kórusának tagjaként, és azzal párhuzamosan zajlott a helyi Wagner-napok rendezvénye. Lehetőségünk nyílt nagyon olcsón belépőkhöz jutni az operaelőadásokra, de nagyon nem volt kedvem egyikre sem elmenni. Végül azonban az évfolyamtársaimnak sikerült rábeszélniük, így megnéztem a Parsifalt, ami Wagner teljes életművében az egyik leghosszabb, színpadi cselekményében pedig az egyik leglassabban folyó, legepikusabb darab. Elképesztően erőteljes élményt nyújtott, amellett ugyanis, hogy a színpadi kép és a szereplők teljesítménye is kiemelkedő volt, Götz Friedrich rendező – aki mindig izgalmas, újító megoldásokat alkalmazott – a hömpölygő tempót a modern elemekkel vegyítve egy kivételes konstellációt alkotott.
Az egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a hozzáállásomat a műfajhoz, rögtön utána három másik darabra is beültem, aztán mivel ez az időszak nagyjából egybeesett a vasfüggöny leomlásával, a bécsi opera visszatérő vendége lettem.
A történet slusszpoénja, hogy 2018-ben húsvétkor életemben először én is eldirigálom majd a Parsifalt (az interjú 2017-ben készült – a szerk).
Nagyon nehéz leírni, mi a különlegessége a műnek, a zene szépségét ugyanis éppen az jelenti, hogy olyan érzéseket képes átadni, amelyet egy szó vagy egy szín nem tud. Wagner alkotása csodálatos egységet alkot a maga szellemiségével, csak rá kell hangolódni. Sajnos azonban egy olyan korban élünk, amelyben a legtöbb ember számára nagyon ritkán adatik meg, hogy képes legyen elmélyedve időt szánni és minden érzékszervével, idegszálával koncentrálni valamire, a Parsifal pedig megköveteli ezt. Wagner egyébként éppen a Bayreuth színházterméhez igazítva írta meg a darabot: ismerte az intézmény közönségét, és tudta, hogy mit várnak el, ha elmennek egy ottani előadásra. Miként, ha ellátogatunk egy általunk ismert jazzklubba, tisztában vagyunk vele, hogy free jazzre vagy könnyedebb hangvételű játékra számíthatunk, vagy ha egy punkkoncertre indulunk, sejtjük, nem szalondalokat hallunk majd. Távoli hasonlatok ezek, de a lényeg ugyanaz: Wagner tudta, Bayreuthban nyitottak lesznek az általa írt nyugodtan kibontott zenei folyamatokra, így időt hagyhat arra, hogy gondolatait, érzéseit eljutassa a befogadóhoz. Ha valaki egy felfokozott hiperállapotban érkezik, valószínűleg képtelen lesz ennek a tempónak az átvételére. De előfordulhat, hogy lenyugtatja a darab. Mindenesetre ahhoz, hogy egy igazán erőteljes, katartikus élménnyel gazdagodjunk, hagynunk kell, hogy Wagner vezessen minket az öt és fél órás előadás alatt.
Mint egyébként a zeneszerző műveinek többsége, ez is többféle olvasattal rendelkezik. A Parsifal egy kereszténységből eredeztethető mondát dolgoz fel, de egyáltalán nem ez a lényege: önmagának írta a szövegkönyveit, a saját élményeiből és az őt ért hatásokból építkezett, ezáltal egy olyan fajta szellemiséggel találkozunk, amelynek során az ő sorsát ismerjük meg – a zenemű így egy hívő vagy egy ateista számára is képes átadni a Wagner által teljességgel megélt élményéket, és ebben rejlik szerintem a darab legnagyobb értéke. Képes olyan széles spektrumon megszólítani mindenkit, hogy aki megadja magát az előadásnak, végigüli és hagyja, hogy átitassa, azt a legbelsőkig hatolva érinti meg.
Kiemelt kép: Kocsár Balázs. Forrás: Facebook
