Idén ősszel került a mozikba az Akkord, amely számtalan előadón keresztül mutatta be azt, miként találkozik a könnyű- és a népzene hazánkban, illetve a két műfaj hogyan hat egymásra. És talán éppen ez adta az aktualitását annak, hogy immáron a Filmio kínálatában is megtekinthetjük Kempf Márta Anna előző rendezését, amely ugyan teljesen más tematikát boncolgat, de hasonlóképpen kultúrtörténeti munka.
A Varrat az első perceiben egy gyorstalpalóval letudja a tetoválások több ezer éves történetét, majd hazai művészek elbeszélései mentén hosszasan kifejti, miként terjedtek el hazánkban a rendszerváltás után. A kilencvenes évek elején ugyanis csak a katonák vagy a bűnözők viseltek testfestést, aztán néhány lelkes és tehetséges fiatal elkezdett foglalkozni a műfajjal. Eleinte saját magukon kísérleteztek, majd apró szalonokat nyitottak, amelyek hamar az underground kultúra közösségi találkozóhelyeivé váltak, nyilván leginkább csak addig, amíg az évtized vége felé – mint minden – a tetoválás is kommercializálódott, és beköltözött a plázákba is.
Mindez azonban nem jelentette a szakma teljes ellélektelenedését: a hőskorban feltűnt és immáron sok évtizedes tapasztalattal rendelkező tetoválóművészeknél ma már többéves várólista van, nemcsak hazánkból keresik fel őket, hanem, mint az filmből kiderül, amerikai metálzenészek is hajlandók átszelni az óceánt miattuk.
Sokan vitatják, hogy a tetoválás művészeti ág lenne, de a látható művek, illetve a készítők intellektusa és életfelfogása minden kétséget eloszlatnak. A Varrat pedig igazán átfogó képet ad arról, hogy miként nőtte ki magát az ágazat hazákban, milyen jelentéstartalma van egy-egy ábrának, de mások mellett szóba kerül az is, hogy sokak számára a tetoválás elkészítésével járó fájdalom kifejezetten euforikus élményt jelent, hiszen ettől úgy érzik, hogy igazán élnek, és direkt nem kérnek semmiféle csillapítószert.
Több vicces sztori is elhangzik: például Ganxsta Zolee elmeséli, hogy Kanadába egyszer majdnem nem engedték be, ugyanis a szeme alá festett könnycsepp a gyilkosok jele, a nyakán látható pók pedig egy dél-amerikai kartell tagjainak az ismertetőjegye, a rapper azonban mindezt nem tudta, a hatóságok viszont hamar rájöttek, hogy – miként fogalmaz – nem bűnöző ő, csak gyengeelméjű.
És vannak kevésbé humoros sztorik: a maffiában itthon is hamar meghonosodott, hogy egységes tetoválásokkal különböztessék meg tagjaikat. Egy nyomozó elmondásából megtudjuk: a bűnszervezetbe beépülő rendőrkollégáját valószínűleg éppen azért gyilkolták meg, mert észrevették, nem hiteles a rajta lévő varrat.
Kempf Márta Anna ilyen és ehhez hasonló, többnyire érdekes sztorik mentén éppúgy visszaránt a rendszerváltás utáni vadkapitalista káoszba, mint tette azt egész más stílusban Kék Pelikan. A film egyetlen hibája az, hogy ugyan láthatunk néhány pazar tetoválást, a képi világ nagyrészt kimerül a beszélő fejekben, azaz ennyi erővel akár podcastben is feldolgozhatta volna a témát.
Kiemelt kép: Varrat (Forrás: Vertigo Média)
