Bár Nagy Lea most megjelent második kötete gyorsan követte az elsőt, és megtart abból néhány bejáratott fogást, bővíti is a Légörvényben megtalált lírai nyelv hatómezejét. A Kőhullás darabjai a fizikai erők és mozgások változatos formáit kívánják megragadni, leginkább azokat, amelyeknek egyszerre koordinátorai és elszenvedői is a testek. Az emelkedés és a süllyedés, a megnövés és az összemenés, a szétszóratás és az összeállás motivikája uralja a kötet verseit, ezek az ellentétpárok pedig a táncban kapcsolódnak egymáshoz.
Végső soron a kötet valamennyi darabja egyfajta táncként írja le az általa vizsgált lelki-fizikai mozgásformákat, történjenek azok családtagok (Zárulás), szerelmesek (Elhullott madár) vagy barátok (Lélegzés) között, esetleg a megszólalónak a saját magával való viszonyában (Távolodások). Ezekben a kapcsolatokban a testtartás vagy a testhelyzet megváltozása mindig reakciót provokál a másik részéről, azonban néhány szöveg arra is rámutat, hogy a mozgások már a saját testnél előidézik – igaz, némi időbeli csúszással – önmaguk ellentétét is: „Felnövésnek hívja. Én úgy, hogy összemenés” (Öregkor). A legjobban kitartott táncmotívumot a Párizshoz kapcsolódó versekben találjuk (Utazás, Párizs, Zárulás, az utóbbinak a címében megbúvó „árulás” szó utal arra, ahogyan az apa a családjával viselkedett), amelyeket összeolvasva egy utolsó tánc előzményeit és utóhatásait ismerhetjük meg.
„Ez a ház észre se veszi a környezetét. De még a szomszédait se. Nincs senki és semmi más, csak ő maga. Ez teljesen természetes. Ezzel igazán nem kell büszkélkedni. De hát ő nem is ismeri a büszkeséget. Elmentem mellette évek, évtizedek óta. Naponta többször is. Soha meg se álltam a kerítésénél. Észre se vettem. Pedig talán várta. Nem várta. Semmit se várt”
(A dicsőség napja)
Legutóbb a fiatal lírában Pál Sándor Attilának a – 2020. márciusi számunkban recenzeált – Balladáskönyve lépte meg azt, hogy a népköltészet kedvelt csillagmotívumát elegyítette az asztronómiával, azazhogy előbbit az utóbbi szemszögéből vizsgálta. A Kőhullásban is található több olyan vers, amely az irodalom és a tudomány beszédmódjának hasonlóságait és különbségeit világítja meg. A Fénypont – Távcső végén a költő a „Sose látja, csak számok halmaza / alapján elképzeli, milyen gyönyörű / a szférák zenéje” mondattal az irodalmi szöveget a csillagászati adathalmazzal rokonítja, amelynél ugyanúgy csak írott jelek alapján lehet hozzáférni a többi érzék (például a hallás) tapasztalatához. Ugyanakkor a vers meg is különbözteti az irodalom és a tudomány jeleit az olyan anapesztusokkal teli soroknak köszönhetően, mint a „de nehéz odajutni, a mértanian / keringő többin átfurakodni”; az időmértékes verseléssel a betűk itt eleve magukban hordják a saját szférájuk zenéjét. Sőt éppen az irodalom képes rámutatni a legtisztábban a fizikai összefüggésekre, például arra, hogy mozgás nélkül nincs hangzás: a víz csobogása a folyását, a madarak lármája azok reptét jelzi anélkül (Elnyílás), hogy a versnek ezeket az előzményeket ki kellene mondania. Máskor viszont a „képletes és közhelyes” fizikánál (Távolodások) az irodalom képletessége még közhelyesebb. Amikor a szövegnek valamit mondania kellene a párkapcsolatok működéséről, akkor beismeri, hogy nem tud máshogy cselekedni, mint hogy a taxidermista és a humanitárius állattartó „két hülye metaforájával” él (Kapaszkodás).
Nagy az új kötetben is szerepeltet saját magától vett idézeteket mottóként a ciklusok elején. Ennek az eszköznek a használata nem egoizmusból fakad, hanem a versek önreflexiójának (hogy tudniillik azok gondolnak valamit saját magukról, az irodalomról) az ironikus kifejezésmódja. A kötet nem a szerzőtől származó mottóit pedig a 19. század végének úgynevezett francia szimbolista költőitől, Verlaine-től és Rimbaud-tól kölcsönözte. Az általuk alkalmazott impresszionista poetikai jegyeket érvényesíti a kötet, amikor a természetben megfigyelhető mozgásokat vagy az emberi testek egymáshoz közeledését és egymástól távolodását kívánja megragadni, ezzel párhuzamosan pedig nyíltan elutasít mindenfajta realizmust: „De persze félrészegen / fogadkozom, hogy most már örökre elinnen, / s induljunk útnak a realitás üres kövén; / pedig sose ígérek semmit, mert ami úgy / kezdődik, hogy realit már csak hazug lehet” (a József Attilának dedikált Sziklák). Viszont a fentebb hivatkozott önreflexivitás – például az irodalmi és a tudományos beszédmódok kapcsán – érvényteleníti is azt a látszólagos törekvését a kötetnek, hogy a versek pusztán a benyomások közvetítőiként működjenek.
Nagy Lea nagyon fiatal debütje után a második kötettel is meggyőzi olvasóját arról, hogy tehetséges, valamint tudása és kifejezésmódja érettebb a koránál. Ezúttal bátrabban iktat megszakításokat a szimmetrikus formákba, fordul oda a szabadvers felé, és ütemezi azt eltérő metrikájú, illetve ritmusú passzusokkal. Biztosak lehetünk benne, hogy Kőhullása hagy maga után fodrozódást a fiatal líra víztükrén.
Nagy Lea (2000) költő és szerkesztő. Szolnokon született, a Magyar Írószövetség és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja, az írás mellett képzőművészettel is foglalkozik. Első kötete, a Légörvény elnyerte a Magyar Írószövetség Debüt díját 2019-ben
Szinte nincs már nagy, csak nagyon nagy, nincs szurkoló, csak fanatikus, nincs sok, csak számtalan, nincs szakács, csak séf. Túloz a hírversenyben izzadó sajtó, túloz a hétköznapi beszéd.
Bohuslav Balbín, a jeles cseh történetíró 1677-ben ezt írta a kolozsvári testvérek Prágában látható, 1373-ban készült Szent György-szobráról: „miraculo est artificibus”, azaz csoda a művészek számára. Igaza volt, de nem csak nekik csoda, az egész művészettörténet számára az.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
