„Édes Terézke! Megengedjen, hogy Újvidékről bélyeg nélkül küldtem el egy lapot, de bélyeget nem kaptunk a vasúton, és a század pecsétje le van csomagolva. Az út nagyszerűen telik, de sajnos nemsokára már kint leszünk ismét idegen hazában. Kezeit csókolja Mujka.”
Katona lehetett ez a Mujka, semmi kétség, aki ezzel a régies formával kért engedelmet a bélyeg nélküli levélért, ami miatt Terézkének az erdélyi Tordán, ahova címezte, bizonyára portót kellett fizetnie, hogy kézhez kapja. Nyilván ő maga is erdélyi volt, éppenséggel akár tordai, aki a századával, úgy látszik, Dombóváron megállt egy időre. Itt már módja volt bélyeget is venni a levelezőlapra, olyat ráadásul, amelynek az 5 filléres árából kettő „özvegyeknek és árváknak” szóló hadisegélyre ment. Addigra, 1919 februárjára már nagy szükség is volt ezekre a kétfillérekre, százezreket tett özveggyé és árvává a háború. Mujka százada is odakészült, az „idegen hazába”, hogy egy év múlva már a sajátja is idegen hazává váljék.
A dombóvári Arany János utcában ma is álló Jézus szíve templom előtt a vevőkre váró árus és a bámész gyerekek mindebből persze semmit sem sejtettek. Csak nézték a fotográfust, amint a különös, háromlábú állványon álló masinával fényképet készít róluk. Nem sejtették, hogy hamarosan képeslapokon szerepelnek majd, amik közül az egyiket elviszi a posta Tordára, onnan száz év múltán, ki tudja, milyen kanyargós utakon eljut egy budapesti gyűjteménybe, most pedig a világháló segítségével ide, éppen Ön elé, kedves olvasó, hogy hírt hozzon az egykor volt Magyarországról.
Újvidék, 1915 | Magyar Krónika
Sorozatunk előző részében Újvidékre látogattunk.
