Hírlevél
Előfizetés
Előfizetés

-

Bíbor palást és csípős nyelv

SZÖVEG: PAP LÁZÁR
FOTÓ: WIKIMEDIA

Négyszázötven éve született Pázmány Péter. A magyar ellenreformációt vezető bíboros érsek kíméletlen szitkokkal ment neki protestáns ellenfeleinek, politikai ügyekben viszont felettébb pragmatikusan gondolkodott – nemhiába látta meg benne az utókor a magyar kultúra egyik legfontosabb alakját.

Pázmány Péter

Bíboros, esztergomi érsek, a magyarországi katolikus megújulás vezéralakja, egyetemalapító, jezsuita szerzetes, egyházi író. Talán ezekkel a szavakkal lehet a legegyszerűbben körülírni Pázmány Péter alakját. Lehet, hogy már fel is sejlett előttünk marcona ábrázata, jellegzetes szakálla, bíborvörös palástja és süvege. Tekintélyt parancsoló külsejéhez pedig fennkölt és magasztos stílust társítunk.
 
Azt gondolhatnánk, hogy művei ma érthetetlenek barokkos zsúfoltságuk és bonyolultságuk okán vagy a magyar nyelv korabeli állapota miatt. Hiába azonban minden díszítettség és a veretes nyelvezet: Pázmány munkái izgalmas, nagyon is szórakoztató olvasmányok, főleg azok a nyilvános levelezései, amelyeket protestáns prédikátorokkal folytatott. A kor hitvitái a modern publicisztikai csörtéket megszégyenítően szarkasztikusak és gyakran személyeskedők voltak – Pázmány Péter, a három részre szakadt ország egyik legkiválóbb hitszónoka pedig nem is akármilyen intenzitással vett részt bennük.

„Anyácádra viselnél gondot”

Alvinczi Péter kassai református lelkésszel kisebb megszakításokkal öt éven keresztül dúlt vitája. A lelkész írásait sajnos nem ismerjük, pusztán Pázmány válaszaiból és utalásaiból következtethetünk tartalmukra. Vitaindító pamfletjét 1609-ben fogalmazta meg Pázmány, erre Öt szép levél címen szoktak hivatkozni. A szövegben kérdés-felelet formájában mutatja be a katolicizmus ellen felhozott protestáns vádakat, és válaszolja meg őket. Többek között a bálványimádásról, a más felekezetűeknek tett ígéretek betartásáról értekezik, majd a papi nőtlenség kérdését is körbejárja. A műben nem csupán egyházának hite mellett érvel, hanem támadást is intéz Luther és Kálvin tanai ellen, sőt a protestánsok saját vádjainak egyikét, a bálványimádást is megpróbálja ellenfelére bizonyítani.

A református lelkész még abban az évben válaszolt az igencsak ironikus hangvételű műre, de Pázmány sem tétlenkedett, ismét tollat ragadott. Így született meg az Alvinci Péternek sok tétovázó kerengésekkel és cégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletinek rövid és keresztyéni szelídséggel való megrostálása. Mai szemmel feltűnik, hogy ennek a rövidnek nevezett „megrostálásnak” már a címe is terjengős, a szelídségnek pedig egy igen gunyoros formáját ismerhetjük meg benne – na persze a másik felet sem kellett félteni.

Alvinczi szerint Pázmány „patvarkodó, hipokrita, szamár, ördögi irigységgel és ördögtűl tanult mesterséggel” rendelkező személy, aki „mint az vak eb az árkot”, úgy kerüli az igazságot. Emellett a farizeusok egyenes ági „fajzatának”, „deli palástú Pilátusnak, süldisznóhoz, majomhoz, szamárhoz, rókához hasonlónak” nevezi. Sőt a szerzetes-prédikátor személyétől elrugaszkodva a pozsonyi katolikus apácákat következetesen „anyácáknak” nevezte, állítva, hogy „inkább mind viselősön találtatának az apácák, melyért kapu nélkül való kőkertbe is rekeszték őket” – írta.

Utóbbi vádakra Pázmány a következőképpen reagált: „Ha fogadást nem töttem volna, hogy lágyan bánom véled, jól megtorkolnám itt az te nyelveskedésedet és megtanítanálak, hogy másszor az tisztességes személyeket nem gyaláznád és az apácáknak békét hagyván, anyácádra viselnél gondot.” Alvinczi feleletét egészében sem felejtette el értékelni: kifejtette, hogy a „pajkos tréfákkal és ló faránál kohlott, paraszt szidalmazásokkal” teli műben nincs több a „korcsomárúl költ kajtor tréfáknál, istállóhoz illendő poshadt szitkozódásoknál”.

A sok sértés és személyeskedés mellett a pamfletekből kiviláglik, hogy tisztelték egymás tudását, és méltó ellenfelet láttak a másikban. A későbbi protestáns irodalomtörténet is – néhány csípősebb megjegyzés mellett – elismerően írt Pázmányról. Segesvári István református orvos egy 1793-ban megjelent fordítás ajánlásában röviden összefoglalta a magyar nyelv és irodalom történetét, és kiemelte benne Pázmány elévülhetetlen érdemeit is. „Nem lehet el hallgatnom ama hires Magyar Cárdinálnak Pázmán Péternek-is a’ Magyar Nyelv körül, (már akármi tzélból) ki-mutatott érdemeit, a’ ki ebben a’ Században, igen sok, és elég tiszta Magyarsággal irott Könyveket botsátott a’ Magyar Olvasók közzé. Olly nagy szeretettel viseltetett szúletett Nyelve eránt ez a’ Tudós, hogy midön az Igasságra vezérlö Magyar Nyelven irott Kalaúzzára, Deákúl feleltek vólna Wittebergában: ö Magyarúl felelt arra vissza egy Könyvel, a’ mellynek Elöljáró Beszédét igy rekeszti-be: »En jóllehet Deákúl-is tudok, de mivel a’ Kalauzt a’ Magyarokért Magyarúl irtam: annak oltalmát-is Magyarúl akartam irnyia, nemzettségemnek lelki orvosságáért. Tudom ebben senki meg nem ütközik. Mert, ha másnak szabad a’ Magyar Könyvre Deákúl felelni: engemet sem tilthat, hogy Magyarúl ne irjak a’ Deák Könyvre.«”

A 18. század végén már a protestánsok sem a hitvitái miatt emlékeztek az érsekre, hanem azért, amit a magyar nyelvért tett. Helyesírására református tudósok is példaként tekintettek, sőt, előfordult, hogy „magyar Ciceróként” hivatkoztak rá.

A pragmatikus politikus

A protestáns vitapartnerekkel szembeni következetes és kemény kiállásával ellentétben politikai ügyekben nagyon is pragmatikus tudott lenni Pázmány. Ennek ékes bizonyítéka az Erdélyi Fejedelemséghez való hozzáállása, amelyről a II. Ferdinánd magyar királlyal és az I. Rákóczi György fejedelemmel folytatott levelezése is tanúskodik. Pázmány egyértelmű politikai célja – sok kortársához hasonlóan – a török kiűzése és az ország újraegyesítése volt, amelyhez szerinte a katolikus országok egységére lett volna szükség a pápa vezetésével Spanyolországtól Franciaországon és Velencén át a német és osztrák területekig.

Az európai egyensúly megteremtését tárgyalásos úton képzelte el, de csupán a török Európából való kiszorítása után. Ebben a kontextusban nyernek értelmet a Rákóczi Györggyel folytatott levélváltásai is, amelyekben óva inti a fejedelmet a meggondolatlan külpolitikától, hiszen az végzetes következményekkel járna a kicsiny államra nézve. Azt tanácsolta neki, hogy ne forduljon szembe a törökkel, hiszen német részről nem várhatott segítséget. A kor világháborúja – a harmincéves háború – lekötötte a Habsburgok katonai erejét a nyugati területeken, Erdélynek egyedül pedig semmi esélye nem lett volna a portával szemben. Rávilágított arra is, hogy amikor Habsburg részről volt törekvés Erdély visszaszerzésére, az is kudarcba fulladt, így ki kell várni a megfelelő pillanatot, a politikai körülmények együttállását. „Hiszem eleg peldank vagyon arrul, hogy Erdelyt a nemet segitseg meg nem oltalmazhattya a torok ellen. Azért uram, nem latok egyeb utat a kegyelmed megmaradasaba hanem hogy a bekeseget eluegezze. Sokat irhatnek arrul, de a kegyelmed gondolkodasara hagyok mindeneket.”

I. Rákóczi György

Pázmány teljes mértékben elkötelezett volt a Habsburg uralkodó iránt, de ez nem gátolta abban, hogy jó viszonyt ápoljon és politikai ügyekről egyeztessen a protestáns erdélyi fejedelemmel. Ne felejtsük, hogy Rákóczival a kor legvéresebb vallásháborúi idején a magyarországi katolikus egyház fejeként, valamint az ellenreformáció vezéreként levelezett. Nem véletlenül látta meg benne az utókor a magyar kultúra vitathatatlanul jelentős alakját.

A 17. századra megcsontosodni látszottak a vallási viszonyok Magyarországon, egyik protestáns felekezet sem produkálta már kezdeti lendületét az erejét visszanyerő katolikus egyház mellett. Letisztult dogmák és kiépült egyházszervezetek álltak egymással szemben, a 16. századihoz hasonló léptékű átrendeződésre már nem lehetett számítani. A harc a kulturális térben folytatódott, a megkezdett munka továbbvitelére és fejlesztésére helyeződtek át a hangsúlyok.

Pázmány egyetemalapítása komoly szerepet játszott a katolicizmus pozícióinak megerősítésében, a térítőmunkájának eredményeként rekatolizált főurak gyermekei ekkor már jezsuita rendi intézményekben tanulhattak. Papság és nemesség viszonya sokkal szorosabb lett, így a világi kultúra hamar átvette az eleinte csak egyházi berkeken belül hódító barokkot, ebben az építkezési folyamatban pedig Pázmánynak hatalmas szerepe volt. Amikor kellett, tüzes prédikátorként teológiai vitákat folytatva vette fel a harcot a protestáns lelkészekkel, de a legaljasabb mocskolódás sem állt tőle távol, ha úgy érezte, arra van szükség. Mindezt a kor mércéjével könnyen értelmezhető stílusban kivitelezte, de ékes barokk magyar nyelven, visszatalálva az emberek gondolataihoz és lelkéhez. Azt tette, amire a legnagyobb szükség volt a zavaros politikai viszonyok közepette: a szétszakított országrészeket összekötő magyar kultúrát gazdagította, ebben pedig cseppet sem különbözött protestáns ellenfeleitől.

Hasonló tartalmak

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!

Feliratkozásommal hozzájárulok, hogy a Magyar Krónika magazin az általam megadott e-mail címemre – hozzájárulásom visszavonásig – hírlevelet küldjön, az adataimat kezelje és kapcsolatba lépjen velem marketing célú megkeresésekkel.