SZÖVEG: MESZLENY ZITA
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD
Nemeshanyban van egy malom, Ott jártam egy nyári napon. Ott jártam és be is mentem, Csuda finom cipót ettem! Odabenn a régi gépek Őrzik még a mesterséget. Ha a molnár búzát őröl, Liszt pereg a malomkőről. Kint a kertben birka béget, Simogathatsz kiskecskéket! Gyere el egy vidám napra Vízimalmos Nemeshanyba!
„Az óvodások »Jó napot!« helyet a fenti Bartos Erika-verssel köszönnek, ha belépnek hozzánk” – meséli Csizmadia Elemér, a vízimalom tulajdonosa, mikor érkezésünkkor hagyományos módon kezet nyújtunk neki. Azon, hogy a falu közepén tekintélyt parancsolóan álló épület megihlette az írót, nincs mit csodálkozni. Miközben Elemérrel az oldalunkon a bejárata felé közeledünk, mi is érezzük: Nemeshany egyik legrégibb portája sok történetet rejthet magában.
Ahogy az idegenvezetőnk belekezd a mondandójába, be is bizonyosodik, nem tévedtünk. A malmot 1907-ben építette bizonyos Háry Mihály a Kígyós-patak mentére, amely akkoriban egymás után kilenc malmot hajtott. Azóta ebből nyolcnak, de már magának a pataknak is csak hűlt helyét látni. Ezt az utolsó, múzeumként szolgáló malmot is elektronika működteti.
Valaha a Kígyós-patak nemcsak ezt az 1907-ben Háry Mihály építette malmot, hanem nyolc másikat hajtott Nemeshanyban. Mára a malmokból már csak a Csizmadia Elemér háza mellett álló, 2002-ben felújított múzeum maradt. Azóta ez az épület a falu büszkesége, hiszen 2017-ben és 2018-ban a Magyarok kenyere program keretében itt tartották az összeöntés ünnepét, amikor jelképesen egyesítették Kárpát-medence magyarlakta területeiről érkező búzát
A századfordulón a molnár még mit sem sejthetett mindebből, teljes pompájában adta át a biztos megélhetést jelentő malmot a fiának, aki aztán a vejének, Csizmadia Bálintnak örökítette át a mesterséget. „Édesapa eredetileg prímás volt. Minden este hegedült édesanyának, de a molnárujjak nem hegedűsujjak, így abbamaradt a zene” – emlékszik vissza Elemér. De mint kiderült, a prímásból lett molnár cseppet sem bánta a pályamódosítást. Ahogy a fia felidézi: „Mindig azt mondta, »addig örüljetek, amíg apátok ruhája lisztes, mert addig van jó élet, addig van munka«.”
Arról a bizonyos jó életről szívesen mesél vendéglátónk. Történetei nyomán megelevenedik előttünk a nemeshanyi udvar, ahol állandó a sürgés-forgás. Lovas kocsik és tehenes szekerek váltják egymást, búzával térülve, liszttel fordulva. Az akkor még kisiskolás Elemér délutánonként sietve ér haza, hogy a vendégekkel találkozhasson, s legjobban akkor örül, ha az apja engedélyt ad rá, hogy a malomból a szekérre vezető pallón a liszteszsákokkal együtt ő is lecsúszdázhasson. Este aztán, mikor a falu lakói hazaérve gyertyát gyújtanak, egyedül a molnárcsalád szelheti meg villanyfénynél a vacsorára kisütött kenyeret. A kerekek ugyanis nemcsak őrölnek, de egy kis dinamót hajtva áramot is adnak a malom melletti épület lakóinak.
A boldog nosztalgiázásnak vége szakad, mikor mi a malom belsejébe, Elemér pedig a történetmesélésben 1952-höz ér. Ez az államosítás dátuma. Innentől kezdve közel két évtizedig a családból senki sem tehette meg azt, amit mi az előbb játszi könnyedséggel tettünk. Egyetlen családtag sem léphette át a malom küszöbét. Az épületből mindent kiszórtak, a berendezéseket elhordták, a téesz gabonatárolónak jelölte ki a szebb napokat megélt malmot. Ajtajait idegenek nyitották és zárták. A molnárdinasztia tehetetlenül nézte legnagyobb kincsének pusztulását. A hetvenes évek elején aztán a szövetkezet vezetése tágasabb raktár után nézett, üresen hagyva a lelakott épületet. Bálint, az öreg, kisemmizett molnár pedig nem nyugodott, amíg 1972-ben vissza nem vásárolta. Noha felújítani nem tudta, haláláig védte élete munkáját. Mikor gyerekei a családjuk bővülésével az épület átalakítását fontolgatták, egyet hagyott meg: „Gyerekek, a malomhoz ne nyúljatok.” A mondatot könnyes szemmel idézi fel Elemér, ahogy körbevezet az épületen, amely azóta kívül-belül visszanyerte régi pompáját.
Ő és fia ugyanis 2002-ben úgy döntöttek, megszegik a kívánságot: hozzányúlnak a vízimalomhoz, de nem átépítik, hanem újjáalkotják úgy, ahogy az államosítás előtt az utolsó molnár láthatta. Herend közelében rábukkantak egy régi malomra, amely pont úgy nézett ki, mint a nemeshanyi. Az egész felszerelést megvásárolták, majd áthozták az addigra már felújított épületbe. Múzeumot létesítettek, hogy továbbadjanak valamit a betérőknek a féltve őrzött családi mesterségből.
Noha nincs már folyó az udvarban, mikor ismét kilépünk a világosra, Elemér egy kattintással mozgásba hozza az épület lelkét, a folytonosság szimbólumát, a malomkereket. Ahogy nézi a körbe-körbejáró szerkezetet, egy mondattal összegzi a molnárdinasztia és saját maga történetét: „Csak a család és a tanulás ér valamit. Mindent el tudnak venni, de a szeretetet és a tudást nem. Az csak a miénk.”
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
Ezt a bécsi utazást még évtizedekig úgy emlegették az írók, mintha Alice-szal jártak volna Csodaországban – emlékezett vissza Tóbiás Áron az íróhajóra, amelyen 1956 őszén hosszú évek után Nyugatra utazhattak a magyar értelmiség tagjai, többek között Pilinszky János, Rubin Szilárd, Somlyó György, Szabó Magda, Abody Béla, Csurka István és Heller Ágnes.
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
Több mint húsz éve indult a párkányi Hídőr program, azóta az Antarktiszt leszámítva az összes földrészről a régióba csalogatja a művészeket. Himmler Györggyel, a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás vezetőjével kultúrák kapcsolódásáról, emberi és természeti értékekről beszélgettünk.
A Sárköz ártéri világában különleges összhang alakult ki ember és természet között. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének.
Vannak hivatások, amiket mintha szuperhősökre szabtak volna. Olyanokra, akiknek nem emelkedik meg a pulzusa, amikor nyolcvanhét méter magasan megbillenti őket a szél, és akik egy hajszálvékony repedést is észrevesznek az acélban. Négy hídmester dolgozik a fővárosban, közülük Tóth Krisztiánnal jártuk be Budapest egyik rejtett és különleges világát.
