Se pénze, se anyaga nem volt, ma már az Őrség híres pitéstálkészítője
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
Szöveg: Bencsik Gábor
Fotó: Máth Kristóf
A Duna és a történelem is keresztbe szelte a várost, mégis inkább arra érdemes figyelni, ami összeköti a két oldalát. Merengés a komáromi hídon.
Van itt még mit rendbe tenni bőven. A Komáromot Komárommal összekötő Erzsébet hídon átsétálni nem igazán turistaprogram. A déli oldalon – nem mondom, hogy magyar, hiszen túlnan is nagyrészt magyarok laknak – először a rendező pályaudvar fölött visz az út, az meg ritkán vonzó látvány. A második ívtől, mindjárt a csúf egykori határőrépületek után végre ott a „zavaros, bölcs és nagy” Duna. Gyalogost keveset látni, autót sokat, hiszen ikertelepülés ez, a lakosoknak ezer okuk van rá, hogy átmenjenek a másik városfélbe. A szép ívű vashíd túlsó vége sem a történelmi város még, hanem a gyárépületekkel teli Erzsébet-sziget, amely ma már félsziget, de az innen nem látszik. A Kis-Duna után még átvisz a híd a bal parti vasút fölött, és majd csak az után érkezünk el egy széles térségre, amelynek túlfelén a város kezdődik.
Szóval van még mit rendbe tenni, kitalálni, lebontani, újjá- és fölépíteni, hogy ez a híd igazán visszaszervesüljön a kettős város szövetébe. A magyar–szlovák viszonnyal sem más a helyzet, ott is van mit lebontani és fölépíteni, elég talán a Beneš-dekrétumokat és a kettős állampolgárságot említeni. A lényeg mégis az, hogy közel évszázados szétszakítottság után a komáromi híd újra azt a célt szolgálja, amiért fölépült, összeköti a két várost, ma már két országot.
Minden jel arra vall, hogy már a rómaiak idejében pontonhíd állt itt, ami érthető, hiszen ahol a jobb parti Szőny fekszik, ott állott egykor a mai Magyarország területén állomásozó egyik légió székhelye, a fénykorában tizenötezer lakost számláló Brigetio. Hajóhidak és úgynevezett repülőhidak, a víz sodrásának energiáját felhasználó kompok a középkorban és az újkorban már szolgálták a lakosságot, de állandó híd csupán a kiegyezést követő nagy fellendülés idején, 1891–92-ben épült, magyar mérnök tervei alapján, hazai anyagokból, hazai gyárakban készült elemekből.
Kevesen gondolták akkor, hogy amit az egybekapcsolódás jelképének szántak, szűk emberöltő múltán az elválasztás szimbóluma lesz. A trianoni békével a Duna bal partja egészen Szobig az újonnan alakult csehszlovák állam birtoka lett. Az új hatalom a hidat lezáratta, Komárom két fele – a néhány évig tartó újraegyesülést leszámítva – majdnem egy évszázadra elszakadt egymástól. Csak emlékeztetőül: az utolsó békebeli népszámláláskor, 1910-ben a kettős város közel húszezer lakosából tizenhétezer volt magyar, ezerkétszáz német és ezernél kevesebb szlovák.
Nehéz elképzelni azt a helyzetet, amibe a komáromiak 1920-ban kerültek. Mintha Budapestet vágták volna ketté, hogy többé a pesti szülők ne mehessenek át Budán lakó gyerekeikhez, a budai munkások a pesti munkahelyükre, diákok az iskolájukba, emberek vásárolni, ügyeiket intézni, barátokat látogatni. A csehszlovákok még téglafalat is emeltek a híd északi végén, csak egy keskeny ajtón engedve a közlekedést. A híd közepén ekkor létesült a beszélgető: egymástól öt méterre két drótkerítés, a délit magyar, az északit csehszlovák katona őrizte. Külön engedéllyel mehettek oda azok, akik a másik oldali rokonaikkal beszélni akartak. Kinek ne jutna eszébe a beszélő a börtönben – nem sokkal különbözött attól.
Egy idő után ezt is sokallták az új hatalom emberei, megszüntették a beszélgetőkerítést. Komárom lakosai erre a szóváltás új módját eszelték ki: mivel a víz csendes időben remekül viszi a hangot, a bal partiak és a jobb partiak lementek a híd lábához, lehajoltak, és úgy kiabálták át egymásnak a híreket. Képzeljük el azt a beszélgetést! „A Terinek megszületett a kislánya, jól vannak mind a ketten!” „Jánosék hamarosan elköltöznek!” „Rózsi néninek hogy van a lumbágója?” „Keresztanyáékat üdvözlöm!”
Aztán lassan berendezkedett az útlevélrendszer, és meg is maradt egészen 2007-ig, amikor mindkét ország belépett a schengeni övezetbe. Azóta szabad a járás, majdnem úgy, mint egykor. Átszaladni a túlsó partra semmibe nem kerül, bár az ismeretlen magyar rendszámú kocsinak azért utánagurul az északi hídfőn rendszerint ott várakozó szlovák rendőrautó. Ezzel együtt is a megbékélés hídja már ez, a ma élőkre igazán nincs ok haragudni amiatt, amit valakik egykor elkövettek. Még a beszélgető emléke is kedves anekdotává oldódott: amikor a koronavírus-járvány idején a szlovák hatóságok egy időre felfüggesztették az átjárást, a komáromiak visszatértek a híd két lábához, de már mobiltelefonnal a kezükben, jól tudva, hogy a járvány elmúltával visszazökken minden a rendes kerékvágásba. Jöhet-mehet mindenki, ahogy kedve tartja.
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
Az Őrségi Nemzeti Parkban az európai bölénycsorda mellett vadlóménest alapítanak, hogy vizsgálhassák, milyen is lehetett az Őrség abban az időben, amikor még a nagy növényevők tevékenysége alakította a táj képét.
Ne higgyük, hogy télen nem tartogat meglepetést és szépséget az Őrség. Hangolódjunk rá a tájra, szabaduljunk ki a napi teendők mókuskerekéből, és induljunk el valamelyik őrségi tanösvényen, egy nap akár több úton is. Olyan tanösvényeket ajánlunk, amiket télen is élmény felfedezni.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.