Képzelt riport egy betlehemezésről

„Szabad-e betlehemezni?” – kérdezi a kapunál Balázs bácsi, de ez a kiáltás inkább felszólításnak érződik: tessék szépen beengedni minket. Elvileg nekem kéne bekéredzkednem, hiszen Gábriel arkangyalként én tartom a kapcsolatot a házigazdával. De Balázs bácsi a hittantanár, és ez a tény meg az a vastag bajusz az orra alatt biztosan meggyőzőbb az itteniek számára.

Ez már a negyedik ház, ahová becsöngetünk, de először veszem észre, hogy egy középkorú, negyven év körüli férfi nyit ajtót – általában idősebb hölgyek jönnek ki elénk. A férfi fehér, nejlon munkaruhát visel elöl köténykével. Ha nem az otthonában keresnénk fel, biztosan hentesnek nézném, vér- és húsfoltok díszítik az öltözékét. „Ha nem a házba akarnak bejönni, akkor bejöhetnek – somolyog, – az egész család hátul van. Ma öltünk, még nem végeztünk a feldolgozással.” Csakugyan valami hentesféle lesz ez az ember. Balázs bácsi bólint:

„A kis Jézus is hidegben született, élethűek leszünk.” 

A ház ura az épület mögé vezet minket, egy tágas, fedett helyiségbe. Egy átlagos napon ez lehet a garázs, most viszont egy kolbásztöltő és egy daráló áll középen. A férfi a töltő mögé áll, tekerni kezdi, míg a felesége és a lányuk a húst darálja. Csak nem fogják tétlen nézni a betlehemezést.

Végignézek Danin, ő játssza az öreg pásztort. Neki bezzeg szőrmesapkája is van a szerephez, és ki sem kell bújnia a kabátjából. Én mégis hogyan jelezzem, hogy Gábriel vagyok, az egyetlen jelmezem egy fehér ing, de hétszentség, hogy ebben a hidegben nem vetkőzöm odáig. 

Beállunk a pásztorjáték kezdőhelyzetébe: jobb oldalon Mária és József, balon a pásztorok, középre én állok be köszönteni a ház népét. A kabátomon azért lehúzom a cipzárt. Legyen világos: nem egyszeri vándor mesemondó vagyok, hanem angyal.

Nem azért jöttünk, hogy históriázzunk: vagy mégis?

Ebben a jelenetben tízéves vagyok, sejtelmem sincs róla, milyen gazdag hagyományba illeszkedik a kiáltásom: „Mi nem azért jöttünk, hogy itt históriázzunk! / Vagy valami tréfás játékot indítsunk! / Hanem hogy Krisztus urunkról egy példát mutassunk!” Ez a köszöntés egyébként a magyar pásztorjátékok visszatérő összetevője Székelyföldtől egészen Szegedig. A köszöntő személye nem mindig ugyanaz: én Gábrielként üdvözlöm a ház népét, de valahol csak egyszerűen vezetőként hivatkozik erre a szerepre a szövegkönyv.

„Szent Józsefnek itt szállás nem adatik! Sehol a városban be nem fogadtatik, hanem a király most továbbküldetteti!” – zárom a mondókámat. A házigazdánkban ez megütközést kelthetne, ha éppen nem a kolbásztöltéssel lenne elfoglalva: elvégre senki nem játszik nálunk királyt. Mint később kiderítem: valójában itt húzás történt a szövegkönyvből, sok pásztorjátéknak fontos része, hogy a király karaktere nem ad Józseféknek szállást, ezért kényszerülnek istállóba.

Miután befejezem a köszöntést, felcsendül a Csordapásztorok: segítőim, a három angyal énekli. Ez a betlehemesek talán legősibb dala, amelyet a néprajzkutatók középkori eredetűnek gondolnak. Nem vitás, ötszáz év elteltével is énekeljük hóban-fagyban, no meg a jéghideg garázsban.

„Csordát őriznek éjjel a mezőben. / Isten angyali jövének melléjük, / nagy félelemmel telik meg ő szívük” – hangzik a szöveg, de a történetben ne szaladjunk ennyire előre. Az angyalkáim még nem jelennek meg, csupán énekelnek arról, hogy nemsokára megjelennek. Előtte még hátra van az a része a betlehemezésnek, ami igazán a népi hagyomány sajátja: a pásztorok egymás közti párbeszéde. Amikor a betlehemesek elszakadtak a templomi környezettől – ez nálunk a 18–19. századra tehető – egyre markánsabban jelent meg a pásztorok népi, tenyeres-talpas humora. Részint ez az, ami elválasztja a pásztorjátékot a templomi misztériumjátékoktól.

Megjelenik Dani, az öreg pásztor, a komikus karakter a betlehemesben. Nagyothalló, aki már maga sem emlékszik arra, hány éves. „Aztán ért-e öreg az óra járásához?” – kérdezi az egyik fiatal pásztor, miután üdvözli az öreget. Dani legyint: „Hogyne értenék az orrod facsarásához!” – és jól megtekeri pásztortársa orrát. Az fájdalmában felkiált: „Nem, öreg, az óra járásához!” Hátulról közbeszól Laci, aki a másik fiatal pásztort alakítja: „Ismeri a betűket?” Dani, az öreg pásztor a füléhez kap: „Mit, a tetűket?” Rögvest jön a válasz: „Nem, a betűket! Olvassa el, mi van oda írva!” – Laci jobb híján a garázs plafonjára mutat. „Igdálom-bigdálom – olvassa az öreg pásztor –, csizmámat a portól, torkomat a bortól, gyomromat a fehér cipótól meg nem kímélem!”

A ház ura, mintha erre maga is megéhezne, mutatóujjával belenyúl a húsdarálmányba: lenyalja az ujját, bólint, elégedett a sójával és a paprikájával is. A játékot csak egy halk hümmögéssel szakítja meg.

Glória és a kisded imádása

Pásztorjátékról pásztorjátékra változik, mely elemek kerülnek színpadra. Mi most érkezünk el az angyali énekszóhoz és a pásztorok imádásához, amelyek a legrégebbi, lejegyzett magyar pásztorjátéknak is központi elemei. Már az 1760-as években, a gyöngyösi ferencesek templomában bemutatott betlehemes misén alkalmazták.

A három angyalkám – akik a legfiatalabbak a betlehemes csoportunkban – , énekelni kezdenek: „Gloria, gloria in excelsis Deo…” – még a huszonegyedik század első évtizedében, egy népies játékban is latinul éneklik, jóllehet az angyalkáknak és nekem ez az egyetlen szókapcsolat, amit tudunk ezen a nyelven.

A pásztorok persze mint népi főhősök, eleinte nem hisznek a csodában. „Kelj fel, pajtás, angyal szól!” – kiáltja Laci, az egyik fiatal pásztor. „Nem angyal szól, a kakas kukorékol” – válaszolja a másik. Harmadjára elhiszik, hogy az égiek keltegetik őket, viszont a nagyothalló öreg erre sem ébred fel: „Keljen föl, öreg, ne aludjon kend se!” Dani feltápászkodik, kiderül, hogy neki álmában jelent meg az angyal, de mivel álmában is nagyothall, nem értette, mit akar neki mondani. „Nem álom volt, öreg! – mondja Laci. – Velünk az Isten, csak jöjjön, csak jöjjön a botom csörgése után!”

Itt jön a második megjelenésem: elvezetem a pásztorokat Betlehembe, vagyis egészen a garázs bal oldaláig, ahol Mária és József, mint valami templomi jászolban elhelyezett bábuk, az előadás kezdete óta várják őket. A betlehemi út során a pásztorok a darab legvidámabb dalát éneklik, amely szintén tájegységtől függetlenül fellelhető szinte bármelyik betlehemesben:

„Pásztorok, keljünk fel, / hamar induljunk el / Betlehem városába / rongyos istállócskába!”

A három pásztor ugyan nem a három király, ők is ajándékkal hódolnak a kis Jézus előtt. „Én édes Jézusom nehéz bűnös vagyok, fogadd el hát tőlem ezt a kicsi sajtot” – mondja Laci, de azért a tenyeres-talpas stílus itt sem marad el, rögvest megböki a mellette álló másik fiatal pásztort. „Adjál te is, pajtás!” 

A végére az öreg pásztor marad, neki a hagyomány szerint nincs semmije – talán azért, mert a hosszú élete alatt mindent elvesztett már. Dani tisztelete jeléül leveszi a szőrmesapkáját: ő egyedül a furulyáját tudja felajánlani. Azzal zenél köszöntőt a kis Jézusnak, mire a pásztorok vacogva ugyan, de táncolni kezdenek. Ez a pásztortánc-hagyomány még a ma ismert betlehemezésnél is régebbi múltra tekint vissza: a néprajztudósok szerint a középkorban hasonló mulatsággal tették tiszteletüket Jézusnak az egyszeri pásztorok.

Útravalót kapunk is, meg nem is

A betlehemes játékok hosszú utat tettek meg hazánkban és Európában egyaránt. Még a néprajztudósok sem értenek egyet abban, pontosan hogyan fejlődtek ki. Általános vélekedés, hogy több, különböző korban kialakult szokás keverékéről beszélünk: a dalok és a tánc részint középkori eredetűek, a szöveges részek pedig valószínűleg csak az utóbbi kétszáz évben jelentek meg hazánkban.

A ma ismert kutatások szerint a legrégebbi szál a ferences rendhez nyúlhat vissza. Az alapító Szent Ferenc nyomdokain a rendnek már a virágzó középkorban célja volt, hogy az egyházi tanításokat a rigid, templomi szertartásokon túl népiesebb, közérthetőbb módon közvetítsék a hívek felé. Amióta Magyarországon a betlehemes játék elszakadt a templomoktól, és helyette a „házról házra járás” került divatba, szokás, hogy a házigazda megjutalmazza a betlehemezőket, amiért elhozták házába az örömhírt Krisztus születéséről.

Ezt most is várjuk, a ház ura a húspépes kezével meg is tapsolja az előadást, majd a tenyerét vizslatja. „Édességgel nem készültünk, de ha lenne is, nem akarjátok, hogy összefogdossam” – mondja. A felesége segíti ki, csomagol nekünk egy nagy zacskó tepertőt. „Osszátok el, a hideg ellen jobban véd a zsír, mint a cukor!” 

A férfi mégsem szeretne lemaradni felesége mögött az adományozásban, két lépést tesz hátra a kolbásztöltőtől. „Mit ajánlhatnék a játékért? Kóstoljátok meg, finom kolbász lesz ebből. Majd szóljatok februárban: mondjátok, hogy itt betlehemeztetek, és adok pár szálat. Akkorra meg is füstölöm!” 

Behúzom a cipzáram, elrejtem a fehér ingemet, és feltűröm a kabátom ujját. Mélyen belenyúlok a húsdarálmányba, jéghideg, szinte belefagy a kezem. Lenyalom az ujjamat, szemközt Dani is beledugja a kezét, az előadás vége óta még mindig fedetlen a feje. Úgy tűnik, szerepben maradt: az öreg pásztor feneketlen gyomra annyira eluralkodott rajta, hogy a sapkáját is elfelejtette felhúzni.

Nevethetnékem támad, most nem irigylem őt, kolbászhúsos kézzel csúnya zsírnyomokat fog hagyni, ha egyszer felteszi a szőrmesapkáját. Balázs bácsira nézek, a bajusza alatt ő is mindjárt elneveti magát, odasúg valamit a kolbásztöltő házigazdának, gondolom, kéztörlőt kér.

„Kolbászhúsra tepertőt? – kérdezi mosolyogva a ház asszonya, miközben csomót köt a zacskóra. – Olyanok lesznek, mint te, apjuk! Csak húst hússal!”

Kiemelt fotó: Böhm Pál (1870): Betlehemes készülődés
Forrás: Wikimedia Commons

Források:

Paksa Katalin: Betlehemes dalkészleteink újdonságai a 18. században. In: Zenei repertoár és zenei gyakorlat a 18. századi Magyarországon. MTA BTK Zenetudományi Intézet, Budapest, 2017

Pásztor Lajos: Két gyöngyösi betlehemes mise a XVIII. századból. Irodalomtörténeti Közlemények, 1986/4