Szöveg: Hulej Emese
Fotó: Földházi Árpád
Lepsény még megvolt. Aztán a szép kúriát elvették, és a grófi család tagjait a sors sokfelé vetette. Gazdag és fordulatos élet hét könyvben megírva.
Egy gyönyörű ház levegős lakásában vagyunk. Már a lépcsőház lenyűgözött az íveivel és a kék színekkel. Mióta él Veszprém óvárosában?
Nyolc éve költöztünk haza Franciaországból a férjemmel. Már csak ketten, a gyerekeink, unokáink külföldön éltek. Nem mindegy, hova várja haza az ember a családját. Sajnos a férjem meghalt, egyedül élek, amit nehéz megszokni, de a házat és a lakást nagyon szeretem. Mert ez a ház is sok mindent átélt, van története. Egy szemorvos építette még 1900-ban.
Olvastam róla, ő volt Rosenberg Jenő. A ház a mai napig az ő nevét viseli, Rosenberg-házként említik mindenhol.
Ő is olyan ember volt, akinek nem csak a maga ízlése számított. Pontosan tudta, hogy a házzal a várost és a közösséget is gazdagítja. Ugyanazzal az alázattal épített, ahogyan gyógyított, mert sok szegény embert látott el ingyen. Nekünk, utódoknak, akik itt vagy hasonló házban lakunk, ennek tudatában kell lennünk. Nem csak úgy átalakítani, a magunk kénye-kedve szerint. Sokszor eszembe jut ez az ember és mindazok, akik a falakat emelték. Tisztelem a hozzáállásukat.
Ez a mentalitás építette fel Budapestet is néhány évtized alatt.
Az arisztokrácia, a nemesség és mindazok szétkergetésével, akik még így gondolkodtak és építkeztek, az ország veszített a legtöbbet. Mert ők megőrizték magukban ezt a mentalitást, bárhová vetette őket a sors – az ország viszont nem. Elidegenedtek az emberek, a családok, a közösségek, sokan a szomszédjukat sem ismerik. Az emberek nemigen maradnak meg egy helyen, nem otthont teremtenek, hanem befektetnek. Pedig az otthon nagyon fontos. Amikor az ötvenes években elszakítottak minket egymástól, apámat, anyámat, nővéremet és engem, többé nem voltunk egy család. Mindenki élte az életét, de mindenki vágyakozott egy otthon után. Mert nekünk ez megadatott Lepsényben. Édesanyám, aki polgári családból származott, tíz év alatt gyönyörűvé varázsolta a kúriát. Úgy emlékszem vissza arra a helyre, mint földi Paradicsomra.
Ilyennek is írta le. Még olvasni is jó a teraszon elköltött reggelikről, a hatalmas fotelről, a nyugalmas napokról. Volt kis medence, teniszpálya, nagy kert, fák, sok állat.
Gyönyörű volt, és most romokban áll. Bár használnák valamire! Fontos kérdés, mire használják majd a szépen felújított kastélyokat. Turizmusra? Az nem kultúra… A turista jön-megy, fényképez, de fontosabb neki, hogy mit eszik. Azt hiszem, kellene egy terv, egy koncepció, méghozzá a mai világra érvényes, modern elgondolás.
Ha valakinek ilyen otthon JUTOTT, azt egész életében siratja, vagy megpróbálja megteremteni, ahová veti a sors, Bécstől Párizsig?
Az ember külföldön férjhez megy vagy megnősül, lesz családja, de meggyőződésem, hogy igazi otthont csak a hazájában tud teremteni. Annyira kifejező, hogy a külföldön élő magyarok így mondják: nyáron hazamegyünk, pedig már rég kint élnek. Nem véletlen, hogy sokan az életük utolsó szakaszában visszajönnek, ahogy mi is tettük, és megpróbálnak otthont teremteni, ha van még rá idő. Mert egy otthonnak élnie kell. Járom az országot, előadásokat tartok, és olyan jó hazajönni ide, ebbe a lakásba! Szeretem. Körülveszem magam a könyveimmel, az emlékekkel; mindezt a gyerekeim, tudom, felszámolják majd, de azért ők is így mondják: hazamegyünk a nagymamához. Pedig mindannyian külföldön születtek.
Olvastam, hogy van egy kis háza a Balaton-felvidéken is.
Azt mi teremtettük magunknak, és különleges a jelentősége, mert ott van föld is. Az többet jelent, mint egy lakás. És hiába okoz gondot a szőlő művelése, a világért sem fogom kivágni, mert lelki értéke van. Másképpen nézem ott a tájat. A gyerekeké lesz, és az unokáimé, akikkel Isten tudja, mi történik még. Változik minden, népvándorlások vannak és lesznek, otthontalanná válik a világ. De az a kicsi föld, a pince, a szőlő, a táj mindig otthon lehet.
Három unokája van? Három fényképet látok a kanapé mögött.
Igen, hárman vannak. Az egyik unokám a Balassi Intézetben tanult magyarul, most Kanadában egyetemista, vele magyarul levelezünk. Ő mindig kijött velem a pincéhez, és kérte, hogy meséljek, mi volt, hogyan történt annak idején. Ez a nemzedék már nem érti, hogyan fordulhatott elő, hogy egyik napról a másikra az embert kitették az otthonából, és elvették mindenét. „De hát miért tűrtétek?” – kérdezte.
Ön és a férje leélhették volna az életüket Franciaországban. Békében, nyugalomban. Szebbnél szebb vidékek vannak ott, bárhol letelepedhettek volna. Ráadásul a férje francia volt.
Ezeket a szebbnél szebb vidékeket mind bejártuk. Most is azt mondom, az a világ legszebb országa, minden van benne, hozzá műveltség és kultúra. De másképpen alakult, és ez a férjemnek köszönhető. Ötven év házasságban sok mindent megél az ember. A nagy szerelmet, amiből idővel és jó esetben szeretet és tisztelet lesz. A legtöbb év így telik, nem a lobogásban. Olyankor a férfi és a nő már nem egymást nézi, hanem egy irányba néz, és kíváncsi, hogy a másik is ugyanazt gondolja-e arról, amit látnak. A férjem mindig érezte, hogy más vagyok, mint a franciák. Nem latin, nem germán, nem szláv, hanem magyar. De kik a magyarok? Amikor elkezdtünk hazajárni, ebből a szempontból is megismert. Mert én nem panaszkodtam, nem mondtam, kik voltunk mi itthon, mit veszítettünk el. Aztán megismerte a magyar mentalitást és azt, hogy ez bennem is megvan. Nyugdíjba ment, én elkezdtem írni a könyveimet. A gyerekeink felnőttek, elmentek a háztól, a könyveimnek pedig itthon sikerük lett. A hét könyvből ötöt még kint írtam, csak kettőt a hazaérkezésünk után. De már megvolt a kis birtokunk itt, jöttünk-mentünk, lakást béreltünk Veszprémben. Én úgy képzeltem, az év felét itt töltjük, a másik felét ott. A férjem azt mondta, az nem lesz jó, mert kettészakadok, nekem itt van dolgom. Az befejeződött, szép volt, jó volt, de vége, idejövünk. Az egyik könyvemben meg is írtam ezt. A lelkem repesett, ugyanakkor aggódtam, hogyan fogadnak majd. Mert sokaktól, még közeli barátoktól is megkapom, hogy ezt vagy azt nem tudom, mert akkor nem voltam itthon. Meg azt, hogy mi éltünk gondtalanul, míg ők szenvedtek. Gondtalanul? Okos, intelligens emberek sem mindig érzik át, mit szenvedhet az ember, ha idegen. Ezt azért meg kellett emésztenem. De az élet folyamatos küzdelem, és aki szeret élni – márpedig én nagyon szeretek –, az elfogadja, hogy ezzel jár. A férjemnek csak egy év jutott itt, de abban az egy évben boldog volt. Nem volt könnyű elfogadnom a veszteséget, de úgy veszem, hogy ő hozott haza engem. Nem könnyű így sem, egyáltalán nem… Kimenni Mencshelyre, és a nyarat nélküle ott tölteni. Hazajönni egy-egy előadás után úgy, hogy nincs itt, nem tudom elmesélni neki. Erős lelkület kell az élethez. Az ember nem adhatja fel.
Nem dolgozik új könyvön?
Most inkább előadásokat tartok, kifejezetten szeretem. Beszélgetek, mesélek, figyelek. Mindenféle emberrel szót tudok érteni, vonaton, könyvtárban vagy kint Mencshelyen. És ha új könyvön nem dolgozom is, tervben van, sőt ígéretet kaptam egy költőtől, aki színpadi műveket is ír, hogy a trilógiámat színpadra alkalmazza.
Veszprémmel milyen a kapcsolata?
Van régi kötődésem is, hiszen a háború után a Bakonyban éltünk, és anyámnak sok ismerőse lakott itt. Amikor állandó lakást kerestünk, kézenfekvő volt, hogy Veszprémet válasszuk. Közel van a Bakonyhoz, közel a régi dolgokhoz, ismerős minden. A központban lakom, mindenhová könnyen eljutok, például színházba, ahová gyakran járok. Sok színész barátom van, és az igazgatót is jól ismerem. Templomba is gyakran járok, de ez kicsit fájdalmasabb téma. Nekem a templom az Isten háza. Ott nem a látvány a fontos, hanem a lelkiség. Megint eszembe jut Franciaország. Láttam ott szépen felújított székesegyházakat, csakhogy belül üresek, csupán turisták járnak bennük. Párizst volt szerencsém akkor ismerni, amikor még francia volt a lelkülete és a kultúrája. Most úgy látom, hiába állnak ugyanazok a házak ugyanott, már eladta a lelkét. Eddig nem szabad eljutni. Én azt vallom, a templomban Istent kell hirdetni, és Magyarországon ennek szép hagyományai vannak. Például az, hogy a mise végén elénekeljük a Himnuszt. Ez másutt nincs, ez magyar szokás. Ezt elhanyagolni, elhagyni szerintem nagy hiba. Még levelet is írtam ez ügyben. De bevallom, jobban szeretek mise nélkül menni templomba. Csak leülök és imádkozom.
A története? A talaja? Az elhelyezkedése? Az épített öröksége? A lakói? Vajon mi határozza meg egy város karakterét? Márkusné Vörös Hajnalkával, Veszprém levéltárosával és helytörténészével beszélgettünk.
A városlakókat faggattuk arról, milyen számukra egy tökéletes nyáresti program Veszprémben.
Roncsolt plakátokat gyűjt és állít ki, életműinterjút készít Karikó Katalinnal. Géczi János reneszánsz ember, Veszprém múltjának alapos ismerője.
A számtalan program mellett a tucatnyi megújult épület is üzeni az arra járónak: Veszprém komolyan veszi az Európa kulturális fővárosa szerepet.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
