Az alapvetően háborúellenes Kondor László Vietnámban készült képei – köztük jó néhány a civil lakosság szenvedéseit dokumentálta – igazi humanizmusról vallanak, és ez az érzékenység nyilvánvalóan nem független a gyermek- és kamaszkorában Magyarországon átélt háborús traumáktól sem. Hadosztálya fotósaként a legkülönbözőbb harci cselekmények résztvevője és szemtanúja volt, és ugyanúgy dokumentálta a pihenés, a szabadság békésebb pillanatait is. A hadműveletek során a bajtársairól készült szuggesztív felvételei a nagy előd, Robert Capa igazát bizonyítják, miszerint „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Kondor László esetében ez biztosan nem így volt, hiszen a frontvonalban és a hátországban is megtapasztalta az élet mulandóságát. Sok bajtársával ellentétben épségben visszatért a dzsungelből, ahol egy, az aktuális harci cselekmények utáni gyűjtőponton felállított csillagos-sávos lobogó láttán érezte meg, hogy maga is amerikaivá vált. Majd a chicagói polgármesteri hivatal fotósaként évtizedeken át fényképezte nemcsak a városvezetőt és a reprezentatív eseményeket, de az odalátogató hírességeket is, illetve azokat a nagy léptékű ingatlanberuházásokat, amelyek kapcsán épületfotósként is bizonyította képi érzékenységét. Életműve csak arra vár, hogy elfoglalja megfelelő helyét az egyetemes és a magyar fotográfia történetében.

A Kondor Lászlóval készült életútinterjúnk a 118. oldalon olvasható.