Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Budapestről, férje és két kislánya mellől útra kelve Éless Tímea nem sokkal előttünk érkezik Tállyára. A falu szívében lévő pincészetben megragad egy palackot és pár poharat, aztán hamar újra elindul, immár velünk együtt, a közeli Hetény-dűlőn álló apró házikójukhoz. A kóstolóépület lábánál a birtok legöregebb és frissen telepített szőlőtáblái találkoznak. Itt, ahol múlt és jelen összeér, vezet be minket a borász a Szóló és saját történetébe.
Hol igazán önmaga, a szőlőben, a pincében vagy Budapesten?
Sokáig egyfajta tudathasadásos érzés volt bennem ezzel kapcsolatban. Küzdöttem azzal, hogy nem tudtam eldönteni, melyik feladatom határoz meg igazán. Aztán rájöttem, hogy nem kell elválasztanom a szerepeimet egymástól. Nincs fővárosi és tállyai énem, csak én vagyok, és ebben megfér az, hogy a fővárosban élek, de szőlővel foglalkozom, borász, feleség és két kislány édesanyja is vagyok. Ezek mind hozzám tesznek és megmutatnak valamit belőlem, én meg mind által tanulok. De ha a felsoroltakból mégis választanom kell, a szőlőben érzem magam a legjobban.
„Kisgyermekként a nagyszüleim mindig megengedték, hogy én is belekóstoljak a borba. Innen erős ízélményeim, ízemlékeim vannak, amelyek máig elkísérnek” – magyarázza Éless Tímea, hogyan sajátította el a borkészítéshez elengedhetetlen kóstolás művészetét
A városi napok után ott jólesik a csend, a nyugalom?
Ez is benne van, de nem szabad túlidealizálni a vidéki létet. A falusi élet, a csönd el is tudja szigetelni, be is tudja szűkíteni az embert. Ráadásul a szőlő az ittenieknek a munkahelyet jelenti, nem az idilli borozgatások helyszínét. Én meg, aki heti háromszor megjárom a Budapest–Tállya-távot, miután megérkezem, legtöbbször gyorsan ellátok minden feladatot, és ülök is vissza az autóba.
Miért vállalja az ingázást?
A családom generációk óta Tállyán él, nem tudom, mikor telepedett le a faluban, de az egészen biztos, hogy az ükszüleim már itt laktak. Ha kimegyek a temetőbe, tudom, hogy minden felmenőm ott nyugszik, ismerem a sírjaikat. Ez ma már ritka. Édesanyám korán meghalt, de nálunk így is nagyon erős az anyai ági kötelék. Rengeteg időt töltöttem a nagyszüleimnél, és a nagymamám elbeszéléseiből ismertem meg a családom történetét. Tőle tudom, hogy az őseimnek mindig volt itt szőlőjük. Dédnagyapám vincellér volt, nagyapám a helyi kőbányában dolgozott, emellett a saját földjein mindig készített bort, nagymamám meg egész életében a szőlővel foglalkozott, vesszőket oltott. Volt Tállyán akkoriban egy híres oltóiskola, amelynek tíz-húsz tagja közösen készítette a szőlőoltványokat, évi több tízezret. Elevenen él bennem az élmény, ahogy a gyönyörű régi borházukban minden télen együtt munkálkodnak az asszonyok. Ülnek egymás mellett, és a speciális késeikkel oltják a kis vesszőket, közben beszélgetnek, a háttérben a vaskályhában ropog a tűz. Ezek az emlékek, a falu, a szőlő mind olyan örökség, amit nem tudnék hátrahagyni.
Készült arra, hogy átvegye ezt az örökséget?
Fiatalon meg sem fordult a fejemben, mint mindenki, én is menni akartam, világot látni. Éltem Angliában egy évet, aztán Budapesten jártam egyetemre, noha a fővárosi zaj- és fényszennyezést nehezen szoktam meg, és nagymamám is állandóan győzködött, hogy jöjjek inkább Sárospatakra tanulni. Nem mentem, de mindig sokat jártam haza, aztán egy idő után egyre gyakrabban nézegettem, bölcsészként milyen munkalehetőségeim lennének a környéken. Kerestem a helyem, hogy mit tudnék itt tenni, pedig annyira nyilvánvalóan ott volt az orrom előtt a borászat. De mivel ebbe nőttem bele, mindig a nagyszüleimmel együtt gondoztuk a szőlőt, nem akartam belátni, hogy ez rám vár.
„A szőlő olyan növény, amely rengeteg törődést, odafigyelést, sőt egy bizonyos életmódot igényel, ezzel olyan hagyományokat teremt, amilyeneket más növény nem tud. Ezek a hagyományok Tokaj-Hegyalján a legősibbek, a legerősebbek, és a közösséget is meghatározzák. A közösség valószínűleg előbb volt, ami létrehozta a borvidéket, de ez oda-vissza ható folyamat” – mondja a borász
Mert szerette volna, hogy szabadon eldönthesse, merre tovább?
Nem amiatt, hanem mert az embernek nehéz szembesülnie azzal és elfogadnia, hogy a nagyszüleinek egyre fogy az ereje. Ők az utolsó energiájukig dolgoztak a szőlőben, de ahogy fáradtak, sorra el kellett adniuk a területeiket. Amikor már az utolsó darabtól is meg kellett volna válniuk, számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy át kell vennem tőlük a feladatot. De ez nekem akkor nem volt teher, sőt a megérkezés érzése fogott el. Megnyugodtam, hogy van itt dolgom, sőt itt van dolgom. Később céltudatosan kezdtem visszavásárolni az őseim régi szőlőit, például azt a Kővágó-dűlőt, amit még az üknagymamámék telepítettek.
Hogy fogott neki huszonéves lányként a borászkodásnak?
Teljesen bizonytalanul, emlékszem, mikor 2009-ben először készítettem bort, nagyapám már nagyon beteg volt, én meg szaladgáltam be hozzá a pincéből a szobájába: „Nagyapa, kipréseltük a szőlőt, mi a következő lépés, hogyan csináljak jó bort?”
Emlékszik, mit válaszolt?
„Kislányom, jó bort jó szőlőből lehet csinálni” – ezt mondta, és abszolút igaza volt. Ezzel a szemlélettel dolgozom azóta is, de a férjem nélkül nem tudtam volna felnőni a feladathoz.
Ő is idevalósi?
Tamás szülei sátoraljaújhelyiek, de aztán elkerültek innen, így mi már Budapesten találkoztunk. Elkezdtünk randizni, elhoztam Tállyára, megmutattam az első boraimat, amelyekről ő udvariasan azt hazudta, hogy nagyon jók, és mondta, hogy milyen tehetséges vagyok. Onnantól kezdett ez közös úttá formálódni. Tulajdonképpen mindketten hazatértünk ide.
Akkor a Szóló név nem magányos vállalkozást jelent.
Nem, a Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című népmeséből jött az ötlet. A szóló szőlő nekünk azt jelenti, hogy a bor a szőlőről mesél, a szőlő pedig a borból szól vissza. A bor egyfajta kapocsként működik az ember és a föld között.
A szavaiban érződik a natúrborászokra jellemző természetközeli felfogás. a Kezdetektől ez volt az irány?
Tulajdonképpen már nagyapám hozzáállása sem állt messze a natúrborászokétól. Igaz, ő permetezett, de a szüret után nem szűrte, nem derítette a bort, csak egyszer fejtette, és kevéske ként tett hozzá, amúgy hagyta a maga tempójában érni. Én ezt az egyszerű felfogást hoztam otthonról, de mindenfajta tudatosság nélkül. Aztán mikor elkezdtem saját bort készíteni, elvégeztem egy borásziskolát, mert tisztában akartam lenni a technológiákkal, újításokkal. Ráadásul azt is gondoltam, hogy az a tudás, amit nagyapám adott át nekem, kevés, de ma már pontosan tudom, hogy nem volt az. Ezután elmentem gyakorlatra a közeli Bott pincészetbe, ahol már 2013-ban organikusan művelték a szőlőt, náluk láttam, hogy megoldható gyomirtó és felszívódó szerek nélkül, innen jött nekem is a bióvonal. Natúrborokat csak később, 2016-tól készítünk.
Mi a különbség a bio- és a natúrborok között?
A bio- jelző a szőlőművelés módjára, a natúr ennél tovább menve a borkészítés mikéntjére vonatkozik.
Hogyan találkoztak a natúrirányzattal?
Rengeteg borkóstolóra, bemutatóra jártunk, ezek egyikén hallottuk, hogy vannak, akik úgy készítenek bort, ahogy a régiek. Azaz nem csinálnak vele semmit, csak megfelelő körülményeket teremtve végigkísérik a szőlőt a borrá válás útján, minél teljesebben megőrizve a karakterét ahelyett, hogy állandóan belenyúlnának a folyamatba. Annyira magunkénak éreztük ezt a felfogást, és amikor megkóstoltuk a natúrborokat, annyira elvarázsolt minket az ízvilág, hogy eldöntöttük – mivel magunk is ezt isszuk szívesen –, ilyet szeretnénk készíteni. Akkor vagyunk hiteles borászok, ha olyan bort készítünk, amiben hiszünk, nem olyat, amit az motivál, hogy tömegek kapkodják le a polcról. Szerintem a teljes mai borászati technológiát a fogyasztói igények hozták létre. A szocializmus idején, amikor a szovjet piacra termeltünk, épp csak leszüretelték a szőlőt, november végén már kellett is küldeni ki a kész bort. Nem volt idő arra, hogy a folyamatok maguktól végbemenjenek, mesterséges szerekkel gyorsították őket. Hamar, sok és kiszámítható minőségben készüljön – ez volt az egyetlen szempont. Ez ma, a fogyasztói társadalomban sincs másként. Mindenből egyre többet és egyre gyorsabban akarunk, és csak nehezen eszmélünk rá, hogy ezekért a célokért mit áldoztunk fel. Szerencsére azonban egyre többen látják, hogy ez csapda.
Miben csapda?
Elpusztítjuk az élővilágot. A rengeteg gyomirtózással például tönkretesszük a talajréteget, amelyben egy centiméternyi, mikrobákkal, élettel teli humusz száz év alatt alakul ki. A vegyszereinkkel ezt a százéves folyamatot tesszük semmivé, és az életet irtjuk ki, amely aztán a szőlőből is hiányozni fog. Az így kezelt területek pár évtized alatt halottá válnak, a hiányzó természetes anyagokat pedig Pétisóval, műtrágyával és hasonlókkal próbáljuk pótolni. Pedig ha a mesterséges szerekkel ejtett sebeket mesterséges szerekkel akarjuk gyógyítani, csak újabb problémákat okozunk. Mi ebből a spirálból akartunk kitörni. December óta nemcsak bio- és natúr-, hanem biodinamikus borászat is vagyunk. A biodinamikusság nem egyszerűen módszer, sokkal inkább holisztikus szemléletmód, életforma. Nemcsak arra motivál, hogy hagyjunk el bizonyos szereket, technológiákat, hanem arra is, hogy tegyünk a még élőbb talajért. Ez a felfogás a monokultúrák helyett a teljesebb, élő környezetben hisz, abban, hogy a szőlőnek is jó, ha a közelében más növények, állatok is élnek. A gazdákat minél inkább önfenntartó életmódra sarkallja. Ennek szellemében mi is gyógynövényekkel védjük, tápláljuk a szőlőt. Nemrégiben például, mikor betegség támadta meg az egyik ültetvényt, mezei zsurlóból, csalánból, cickafarkból és fűzfakéregből készített főzettel permeteztünk.
És hatott?
Abszolút. Ezek nem légből kapott dolgok. A cickafark kénhatású szer, a mezei zsurló és a fűzfakéreg antibakteriális. Tényleg igaz a mondás, hogy fűben-fában orvosság. Ráadásul annyival tisztább, természetesebb ilyen eszközökhöz nyúlni, a léleknek is jobban esik.
A Szóló borászatban kerámiatojásokban, amforákban és fahordókban is érlelik a borokat. Utóbbiaknak is megvan a maguk különlegessége, mégpedig az, hogy a helyi kádár, Kalina Gábor zempléni fából készíti őket. „Nagymamám jóban volt az ő anyukájával, gyerekként sokszor játszottunk együtt. Felnőttként jót mosolyogtam, mikor először bekopogtam hozzá, hogy Gabi, kellene hordó. Végül az elődeink útján találkoztunk újra” – nosztalgiázik Tímea
Ez a felfogás a szőlőművelésen túl az életfelfogásában is megmutatkozik?
Abban hiszek, hogy egy nagy egész, egy rendszer részei vagyunk, amelyben vannak törvényszerűségek, és ebbe bele tudom helyezni az életünket, magunkat. Ahogy azt is tapasztalom, hogy sok mindennek ki vagyunk téve, például a klímaváltozásnak is elszenvedői vagyunk, de bizonyos hatásokra oda tudunk figyelni, és ahelyett, hogy szembemennénk, velük összhangban tudunk dolgozni. Például a biodinamikus gazdálkodásban fontos az asztronómia, tudományos módszerekkel figyeljük a csillagállást, a kozmikus hatásokat. Használunk vetési naptárt, ami segít abban, hogy a Hold állása, az ár-apály fázis alapján mikor érdemes szüretelni, palackozni. Amennyire lehet, igyekszünk ezekre odafigyelni, és az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy megéri próbálkozni, teljesebb összefüggésekben gondolkodni.
Inkább az ön vagy a férje oldaláról jön a boraikat jellemző kísérletezés, újítás, máshogy gondolkodás?
Is-is. Sokat kóstolunk minden fázisban, és próbálunk ráhangolódni, hogy az adott must mi akar lenni, milyen lehetőségek rejlenek benne. Egy analitikus borász laborba viszi a készülő bort, én inkább érzem, hogy milyen. Persze a borkészítés fizika, kémia és tapasztalat; ez mind elengedhetetlen háttértudás, de én szeretek kicsivel több lelket vinni bele. A két kislányommal például le szoktunk menni a pincébe megsimogatni a hordókat. Szerintem ugyanis a bor is élő anyag, és kell neki az a törődés, amit érez a rezgésekből. Nem úgy tekintek rá, mint tárgyra vagy termékre. Nekünk ez az életünk, áthatja a mindennapjainkat, ami néha nagyon nehéz, máskor meg hihetetlenül gyönyörű. Komplex érzés, mert minden örömével együtt néha riasztó látni, hogy a szőlő mindig egyre többet követel, és egy idő után nincs visszaút.
Amikor épp úgy érzi, hátat fordítana az egésznek, mi viszi mégis tovább?
Egyrészt az, hogy a natúrbor közösséget is jelent. Sorsok találkoznak általa. Ez a felfogás hasonló mentalitású embereket vonz. Mindenkinek ugyanaz az öröme, bánata, és ez az összetartozás-érzés rengeteg erőt is ad. Másrészt engem ma is lenyűgöznek a natúrborok, annyival több dimenzió, mélység van bennük. Nem veszünk ki belőlük semmit, és így sokkal autentikusabbak maradnak ízükben és történetükben is. Magukon viselik a dűlő, a föld, az időjárás lenyomatát, mindegyik egy kicsit másról mesél. Mi pedig családi pincészetként pont azt szeretnénk megmutatni, hogy mi értelme van Tállyán borászkodni. Ezt a helyet, ezeket a gyökereket akarjuk megőrizni és képviselni a borainkkal.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
