Jókai életszerű tündérmeséje – így jelenik meg az Al-Duna világa Az arany ember című regényben
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
Tavalyelőtt volt kétszáz éve, hogy meghalt Lavotta János zeneszerző, hegedűs, a verbunkos kiváló képviselője. Ne kapjon senki a szívéhez a műveletlensége bizonyítékát látva, ha nem ismeri ezt a nevet. Lavotta János azon kismesterek sorába tartozik, akikből oly sok van a művészetekben, és akik a zsenik árnyékában kevésbé látszanak, de nélkülük a géniuszok sem nőhetnének fel soha. A nagy tehetségnek induló, a sorsából valahogy mégis kicsúszó Lavotta kalandos-elvesztegetett életét feldolgozták már néhányan – például Barát Endre a magyar verbunkos zene három nagy mesterének, Bihari Jánosnak, Lavotta Jánosnak és Csermák Antalnak emléket állító Bolygótűzben vagy Székely Júlia a Lavottát Csokonaival párba állító A magyar Orfeusz című művében –, ám Bencsik Gábor nem ezekhez a munkákhoz nyúlt vissza regénye megalkotásakor. Hanem bernátfalvi Bernát Mihály kéziratban megmaradt 1818-as visszaemlékezéseihez, A híres, virtousos és diletant hegedűs Lavotta János életének leírásához, amely a kortárs személyesség miatt talán valóban a legközelebb vihette a szerzőt ennek a különös-dacos embernek a megértéséhez.
Bencsik Gábor Budapesten született 1954-ben. Agrármérnök, történész, író, újságíró. Dolgozott a Nők Lapjánál, és volt a Magyar Krónika főszerkesztője. Jelenleg a Magyar Demokrata és lapunk főmunkatársa. Disszertációját a magyar cigányság történetéből és ikonológiájából írta, publikált könyvet Horthy Miklósról és Magyarország vármegyéiről is. Regényíróként 2020-ban debütált a Mari története című könyvvel
A cselekmény a szokásos életrajzi regényekkel ellentétben nem a főszereplő születésekor, hanem a halála óráiban indul: 1820. augusztus 11-én Lavotta János összeesik a tállyai patikában, az utolsó lázas délutánon pedig nemcsak élete sorsfordító eseményei idéződnek fel benne, a felvillanó mozaikok révén a reformkor előtti Magyarország mindennapjairól is jellemző képet kapunk. A kettő ügyes összesimításának végeredménye egy autonóm és ma is érvényes történet arról, milyen meghatározó tulajdonságok és találkozások alakítják egy ember – és a háttérben egy nemzet – útját, s milyen fontos, hogy ne csak a szerencsénk meg az adottságaink legyenek meg, de élni is tudjunk velük.
A gyerekkori élmények mágikus hangulata – különösen az első hegedűtanár Zavadi Bonaventuránál töltött néhány év, ahol Lavotta Jancsi megtapasztalja, milyen, amikor a szív szó szerint az égbe emel – többször is visszaköszön az álom- és tájleírásokban. A szerző jó érzékkel itt sem téveszt arányt: akit hidegen hagynak a hasonló, csupán az érzelmekre-érzékekre ható finomságok, az élvezheti a Pozsonytól Budapesten és Bécsen át a zempléni tájig tett kényelmes tempójú utazást. A kitalált karakterek mellett ráadásul számos egykor valóban élő alak is feltűnik, például Kelemen László és az első magyar színtársulat tagjai – a kompánia színessége Spiró György Az Ikszek című, monumentális színházi nagyregényét idézi. Ők külön is megérdemelnének egy csak róluk szóló, hasonló vastagságú írást, szinte sajnálja az ember, amikor a nyugtalan Lavottával együtt hamar ott kell hagynia az intrikákkal és huncutságokkal teli világukat.
Talán egyszer megszületik majd az a kötet is. Annál inkább is, mert előző, egyben bemutatkozó regénye, a 20. század első két évtizedében játszódó Mari története után Bencsik Gábor újfent bebizonyította, hogy nagyon is ért a múlt élővé varázsolásához – a klasszikus történetmesélés hagyományait követő, de nem unalmas köntösben. A magyar történelem és a személyes sors hullámverésein magukat átkormányozó hús-vér figurák bukdácsolásai ezért ma is érdekesek és tanulságosak. Mert gondoljunk csak bele, most is hány Lavotta János szaladgál körülöttünk, aki a képességei alapján sokkal többre vihetné, mégis folyamatosan zsákutcába szalad. Mert nagyon jó, ha a lélekben ég a tűz, de meg kell tanulni ezt időnként takaréklángra téve hazaérkezni is – az életben is, nem csak a halálban.
Bencsik Gábor: Lavotta János utolsó délutánja. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
A Duna közepén, két ország között, a magyar határon túl kilenc ember él egy szigeten. Kengyia világát a természetközeli elzártság letargiával vegyes romantikája lengi be.
Ferenczy István nem volt tisztában tehetsége mibenlétével, teljesítménye értő kritika híján a zseniális és a gyenge között bizonytalankodott.
Szinte nincs már nagy, csak nagyon nagy, nincs szurkoló, csak fanatikus, nincs sok, csak számtalan, nincs szakács, csak séf. Túloz a hírversenyben izzadó sajtó, túloz a hétköznapi beszéd.
Bohuslav Balbín, a jeles cseh történetíró 1677-ben ezt írta a kolozsvári testvérek Prágában látható, 1373-ban készült Szent György-szobráról: „miraculo est artificibus”, azaz csoda a művészek számára. Igaza volt, de nem csak nekik csoda, az egész művészettörténet számára az.
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.