Lekapcsolom a villanyt a fejemben. Egy dal, ami méltó a csendhez. Meditációs objektum, ahogy Hamvas Béla mondaná. Hangtájképek, vagy „börzsönyi­zene”, amely a Csóványosból és a Rigó-hegyből lélegzik, ahogy a zenekar tagjai beszélnek a dalokról. „Az irányfigyelés szabadságában (mikor az ember hanyatt fektében, a hasán pengeti a gitárt) szólalt meg egyszer csak a Dal: a Lekapcsolom a villanyt a fejemben című. Megszólalt. […] Megtaláltuk a hangot, és onnantól csak rá kellett hangolódni arra a hangra. Ezen a hangon igazul csengett minden. A Szent Mihály-hegy, a szarvasbőgés s a nagy bonyodalom: az életünk. A zenekar nevét magam választottam; börzsönyi helynevet kerestem, s a Királyrét fölötti tó és kőbánya neve hívódott elő: Bajdázó” – írja Mile Zsigmond.

Nem voltam sokat a Börzsönyben, így a „bör­zsönyi­zenéhez” nem tudok kapcsolódni, viszont úgy érzem, hogy ez csak egy hegynek a zenéje lehet. Mert ez a dal a jelenlét, a szüntelen itt és most. Kortalan és időtlen, az emberen túlmutató.

Ülök lehunyt szemmel, szemlélődöm a dalon. A folyamatos ambienthömpölygés, a basszustartomány, a perkusszív elemek monoton zakatolása, a visszafogott gitár – minden hallgatásra egy újabb részlet jön elő, egy másik oldalát mutatja meg a számnak, és mindig minden a helyén van. A szavak, ahogy peregnek egymás után: „Megszületni a világra gyönyörű / benne lenni a világban gyönyörű / de kiszületni a világból az a szép / elhagyni a csónakot a tengerért.” Tisztán beszélni tiszta dolgokról. Ennél nem lehet sűrűbbre szőni a nyelv szövetét, emberi perspektívából talán csak eddig belátható a szavak horizontja.

Gyomok és gazok között, egy romon ül négy ember, háttérben a Balaton, a Badacsony és az ég. Négy ember – gyorsabbak a romoknál, de még lassabbak a felhőknél. Egymás felé fordulnak, de valahogy mégsem. Lehet, hogy nem is a látható tartományban vannak együtt épp. Ez a videó volt az első találkozásom ezzel a dallal és a Bajdázóval. Úgy éreztem, hogy mindig is ismertem ezt a dalt, talán mert az egyénen túlmutató helyről érkezett. A „nem énnek való vidékről”, melynek számtalan neve van: egység, nem kettősség, határtalanság, azonosság, végtelen. A jelölni szánt dolgon kívül, ami összeköti ezeket a szavakat, mindegyik éppúgy torzít. Mert ami a személyest meghaladja, az az emberi nyelven túl van, erről a szavak szintjén szólni: létrát adni a madárnak, pohár vízzel kínálni az óceánt.

„Az itt-következők nem újak, nem is ré­giek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrás­vidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát” – írja Weöres Sándor A teljesség felé bevezetésében. Lehet, hogy erről a dalról is valójában csak ennyit érdemes elmondani. Minden más, ami itt le van írva: létrát adni a madárnak, pohár vízzel kínálni az óceánt.